Érett hölgy vált belőle, és nem fél kimondani az igazságot. A filmszínház kényelmes székébe süppedve szinte már a Zero Dark Thirty — A bin Láden-hajsza kezdő képsorainál rosszul lettem. Valamiféle gyomorforgató érzés fogott el, és egy röpke pillanatra azt gondoltam, hogy a film előtt elfogyasztott falatok búvárvacsoraként köszönnek vissza. A Zero Dark Thirty egy öklöző gyomrosának erejével küldött a padlóra, annak ellenére, hogy nem vérbosszútól fűtött moziról van szó. Nincs benne túl sok vérontás, csupán annyi, amennyi az alkotás hitelességéhez kell. Mégis a nyugalom megzavarására alkalmas képsoroktól válik nagyon nehézzé ez a katonai krimi. A kínzást úgy láttatja, hogy az már szinte a nagyérdeműnek is fáj, amikor pedig a vallatók a meg nem nevezett, titkos helyszínen a vízbefojtásos módszert alkalmazták — szinte magam is fuldokolni kezdtem.
Valahol ott a rengetegben visszaköszönnek a pórázra kötött emberi élet meggyalázásának a képsorai is, ahol a mottó az, hogy ha hazudsz, akkor bántani foglak. Persze itt minden ilyen vallatás végén fény derült arra, hogy az illető tényleg takargat valamit. De mi van akkor, ha nem derül ki semmi? Ha egyszer nem borotválkozom, és a szakállam miatt összetévesztenek valakivel? Nem más történne, mint hogy meghalnék — éppen úgy, mint egy valóságos vagy vélt terrorista. Mert itt nem egy hágai törvényszék börtönéhez hasonló létesítményben vannak a rabok, hanem olyan falak között, ahol még maga Jézus sem merne megjelenni. És mindenki azt kapja, amit a világnak adott — ha szenvedést, akkor ő maga is gyötrődni fog. A két és fél órás alkotást feszült idegekkel figyeltem, a képsorok pedig szinte rákapcsolódtak a szívritmusomra és állandó izgalomban tartottak. A kameramozgások nem voltak túlzóak, az egyes mesteri beállítások olykor szándékosan amatőrnek tűntek, hogy az operatőr ezáltal is érzékeltesse a valódi feszültséget. Még az akció sem volt végletekbe menően látványos, éppen azért, hogy elhiggyük: amit elénk tárnak, az valóban megtörtént. Az egyes felvonásokat jelző, fekete alapon fehér betűs alcím finom kis adalékként illeszkedik az összképbe.    

Elborzasztó és izgalmas volt szembesülni mindazzal, ami még a híradások háttérműsorából is kimaradt. Olyan tettekkel, amelyek megtörténtét a legtöbben tudni vélték, csak hallgattak róla. Kathryn Bigelow azonban mindent megmutatott. Őt nem kötötte semmilyen szabályozás, fittyet hányt a kormányrenkre, magánnyomozók segítségével pedig még a titkosított iratokhoz is sikerült hozzáférnie. Nem érdekelték a következmények, ahogyan az sem, hogy a kongresszusi képviselők vizsgálódása miatt esetleg soha többé nem dolgozhat a filmiparban. Csak az foglalkoztatta, hogy a lehető leghitelesebb, olykor már-már nyers modorban meséljen. Munkájáról pedig az Egyesült Államokban úgy zengtek dicshimnuszokat, hogy közben a különféle kormányszervek legszívesebben elégették volna celluloidra rögzített művének minden egyes másolatát. Bigelownak azonban volt elég mersze ahhoz, hogy megmutatassa: a Jessica Chastain által megformált fiatal ügynök, Maya hogyan került a férfiak farkasfalkájába, és miként tűnt ki mind közül. Közben pedig érezhető, hogy kamerája mögül talán ő szurkol legjobban főhősnőjének, hiszen együtt érez vele. Hiszen ahogyan a bombák földjén, úgy az álomgyár rendezői között is csupán kis százalékban képviselteti magát a szebbik nem. 

A forgatás kezdetén a CIA is tisztában volt azzal, hogy kényes témát rögzítenek majd a felvevőgépek, maga a központi hírszerzés adott ugyanis az elsők között zöld utat Bigelow asszonyságnak. Akkor azonban még nem volt meg a „Jackpot”, civil nevén Oszáma bin Láden. Érthető tehát, hogy miért bólintott rá mindenki nyugodt szívvel a készülő filmre néhány éve. Amikor pedig 2011 májusában Barack Obama amerikai elnök bejelentette, hogy a pakisztáni Abbottabad városában egy titkos Navy Seal-akció során megölték az al-Kaida terrorszervezet vezetőjét, akkor az élet alig néhány óra alatt átírta Mark Boal forgatókönyvét. Az események önmaguk koreografálták a mozi befejezését Kathryn Bigelow számára. Mindezt egy korszakalkotó próbálkozásban, amelyben a törékeny teremtés oázist lát abban a sivatagban, amelyben a férfiak mindvégig csak délibábot. Érdekes adalék, hogy meg nem erősített források szerint a Zero Dark Thirty, azaz katonai nyelven szólva az „Éjjel fél egy” fedőnevű akció helyszínét távolról egy magyar segédalakulat biztosította.