Lázár Tiborral, a Forum Képzőművészeti Díj idei nyertesével, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium tanárával múltról, jelenről, jövőről, művészetről, a Tiszáról, a családról, valamint arról beszélgettünk, hogyan lesz valakiből festőművész.
- Ezt igazából nem én döntöttem el, hiszen már gyermekként éreztem, hogy vonz a festészet. Talán küzdhettem volna ellene, vagy halogathattam volna, de azt hiszem, hiába. A környezetemben senki sem volt művész, nem jártunk kiállításokra, a házunkban nem voltak festmények, csak könyvek. Azt hiszem, a rajztehetség a szüleimben és a testvéremben is megvan, de belőlük hiányzik az esztétikai érzék, a gondolkodásuk racionális, mindegyikük ízig-vérig gépész. Gyermekkoromban gépek voltak körülöttem, azoknak az elemeit kezdtem el rajzolni, festeni. Később láttam, hogy ezt a poént már előttem lelőtték mások, de akkor még nem tudtam. Ezek a gépelemek lassan szürrealisztikus változatba mentek át, minthogy Dali és Giorgio de Chirico metafizikus festészete volt számomra a mérvadó.
" A Tisza mellett született, élt, most újra tiszai városban tevékenykedik. Soha nem foglalkoztatta a tájképfestészet?
- A Tisza jelen van az életemben, hiszen óbecsei születésű vagyok, jelenleg pedig Zentán élek. Jó érzés tudni, hogy létezik a folyó, szeretek sétálni a partján, élvezem a szépségét. A naplemente is szép, de ha megpróbálnám lefesteni, az már nem lenne olyan. A természetben gyönyörködni kell, főleg pedig vigyázni rá! Ha elköltöznék, akkor is víz mellé mennék, de a Tisza partjára térnék vissza pihenni. Most is közel élek hozzá, itt lesz a házunk, talán jövőre be is költözhetünk. A Tiszához köthetjük azt is, ami még soha nem adatott meg eddig: a saját műhelyemet, ahol nyugodtan dolgozhatom. Voltak eddig is jó helyeim, de azokról tudtam, hogy csak ideiglenesek. Itt már tudok kizárólag a munkára koncentrálni, nem kell attól félnem, hogy noha megvan az ötlet, a megvalósítása halasztódik, háttérbe szorul. Néha hónapokig csak festek, mert olyan ötleteim vannak, amelyek így valósíthatóak meg. Mire telítődöm, addigra gyűlnek az ötletek a rajzra.
" Festészetének fő motívuma az ember, az emberi test, s főleg az arc. Hogyan választja ki a témáit?
- Már az egyetem előtt próbálkoztam emberi figurák, arcok megrajzolásával. Általános gimnáziumba jártam, habár Újvidéken volt képzőművészeti iskola, de akkor még sikeresen lebeszéltek róla. Igaz, nekem sem volt kedvem a napi ingázáshoz. Az akadémián emiatt hátránnyal indultam, de sikerült beérnem a társaimat. Másodikban már a kísérletezés érdekelt jobban, de ez inkább felfedezés volt, mint tanulás. Mindent ki akartam próbálni, hogy megtudjam, mi az, ami nekem fontos. A harmadik évben már szelektálnom kellett, nem foglalkozhattam mindennel, erősíteni kellett azt, ami ment. Negyedikben már elég kiforrott munkák kerültek ki a kezem alól. Persze akkor még nem tudatosan, de sokat dolgoztam, hogy megmutassam magam. Az embernek nem alakul ki csak úgy, egyszerre a stílusa, hanem sok munkával spontán érez rá bizonyos dolgokra, talál rá a megfelelő kifejezési formákra, melyeket később is használ. Hátránnyal indultam, de végül megválasztottak az akadémia legjobb festőjének, majd a legjobb egyetemista díját is én kaptam.
" Az akadémia elvégzése után nem foglalkoztatta az elvándorlás gondolata?
- Amint befejeztem az egyetemet, beiratkoztam a magiszteri képzésre, mert úgy éreztem, elvárják tőlem. Közben figyeltem a posztgraduális képzési lehetőségeket Európában és Észak-Amerikában is. Írtam sokfelé, és Svájcból érkezett kedvező válasz - kimentem. Szerencsére ösztöndíjat is kaptam, enélkül ugyanis nem sikerült volna elvégeznem a két szemesztert. Az alpesi ország szép, de az iskola nem illett az én profilomba, a tanárokkal nem értettem meg magam, ezért elhatároztam, ha lehetséges, átiratkozom máshova. Így került a látókörömbe Olaszország, Firenze művésziskolája, ahol főként amerikaiak, britek tanultak, s a tanítás is angolul folyt, sőt ösztöndíjat is adnak egy-két diáknak. Én is bekerülhettem volna, csakhogy vízum kellett. Azt pedig az iskolakezdéséig lehetetlen volt megszerezni. A magiszteri fokozat után Becsén voltam egy darabig, majd Kanada következett. Ott már a feleségemmel éltem rövid ideig. Klasszikus mese: a párom szülei a 90-es években mentek ki a behívóparancs elől, ő még csak tizenhárom-tizennégy éves volt akkor, ott járt iskolába, angolt és franciát tanult. Most ő is a Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban és Kollégiumban tanít. A kislányunk Kanadában született, januárban lesz hároméves, és három állampolgársága van.
" A Bolyai gimnázium megfelelő iskola egy kezdő, szárnyait próbálgató festőművésznek?
- Én is ilyenbe szerettem volna járni! Csak Újvidéken van hasonló képzőművészeti iskola, több szakkal, de szerb nyelven. A Bolyai általános művészeti tagozat, melynek diákjai még nem kötelezik el magukat semmi mellett sem. Nem is az a célunk, hogy mindenki akadémiára menjen, hanem hogy az érdekes szakmák, hivatások - fotós, keramikus, formatervező - is a tanulók látókörébe kerüljenek, s azt csinálhassák, amit szeretnének. Ehhez nyújtunk nekik segítséget, szakköröket, különfoglalkozásokat, kiállítás-látogatást szervezünk nekik. Mi nem munkanélküli vagy meg nem értett művészeket akarunk nevelni, hanem elégedett humánalkotókat.
" A festőművész vagy a tanár megy a gyerekek közé?
- Nem szükséges szétválasztani a kettőt. Mivel nekem pubertáskori traumát okozott, hogy nem járhattam ilyen iskolába, most azt próbálom elérni, hogy a tanulóim érezzék jól magukat, az itt eltöltött időt pedig éljék meg hasznosnak. Ezt szem előtt tartva próbálok tanítani, s igyekszem pótolni azt a hiányt, ami bennem is megvolt.
" Az ön alkotásaiban is megtalálható a hiány. A képeken levő befejezetlen vagy hiányzó részekre gondolok. Nem fél attól, hogy emiatt nem éri el azt a hatást, amit szeretett volna?
- Biztosan nem fejez ki olyan érzelmeket, gondolatokat, de ebbe bele kell törődni. Vannak eltérő irányzatokhoz tartozó olyan művészek, akik ellenségek, folyton szapulják egymást, de végtére is az egyiknek is meg a másiknak is igaza van. Én a munkáimban szeretném kibékíteni a látszólag haragban lévő irányzatokat, törekvéseket. A békítő szándékot a nézőnek nem kell felismernie, de ha élvezi, amit lát, akkor sikeres az alkotás.