Mint ahogy a régi időkben minden valamirevaló harcosnak volt egy kézhez (de főleg fenékhez) szokott, jó lova, úgy a mai pecásnak is szüksége van egy megbízható hátaslóra. Igaz, hogy ezek a mai harci paripák zab helyett üzemanyagot fogyasztanak, de viszonyuk a gazdájukhoz változatlan. Saját karakterük van, igénylik a simogatást és a csutakolást, cserébe pedig sohasem hagyják cserben a gazdit.
Foglalkozásomból eredően az utóbbi húsz évben mindig volt egy „munkásautóm” is. Az elvárásaim a következők voltak: a járműnek jó nagy csomagtere kellett hogy legyen, valamint elég magas felfüggesztése a rossz utak miatt, azonfelül az ára is számított. Ez utóbbi azért volt fontos, mert lelkiismeret-furdalás nélkül akartam vele közlekedni a legmostohább viszonyok között is. Ilyen meggondolásból az olcsó karbantartás is a követelmények közé tartozott. Erre a mindenkori második gépkocsira azért volt szükségem, mert néhány év horgászás után már úgy bűzlik a beltér, mint a halpiac környéke nyáron. A szétmászó csontik kikelése után pedig az autó gyakran légyrajok tanyájává válik, és ez az álmoskönyvek szerint sem tesz jót lakodalomba menet a fehér habtortának.
Az első ilyen munkásautóm egy Lada Samara volt, mely a nevéből adódóan a Szamár becenévre hallgatott, habár az Öszvér jobban illett volna rá, mert kitartó volt, és meglehetősen igénytelen, azonfelül sosem volt olyan hibája, amelyet egy órán belül nem lehetett megjavítani. Több tízezer kilométert lekocsikáztunk vele itthon és külföldön majd tizenöt év alatt. Volt, hogy négy teljes versenyfelszerelést be- és rácsomagoltunk, s úgy mentünk Podgoricába. Igaz, olyan is megtörtént, hogy kiadós eső után a beázott biztosítékdoboz miatt fények és irányjelzők nélkül kellett végigvezetnem Magyarországon, de visszafelé már minden rendben volt. A Lada még egy jó szolgálatot tett, mert a fiam kezdő vezetőként rajta élesíthette oroszlánkörmeit.
Tulipános Lada
Annyi év és közös kaland után természetes, hogy az ember járműve a szívéhez nő, és nem szívesen válik meg tőle. Én sem barátkoztam meg egykönnyen az elválás gondolatával, de adódott egy alkalom, amikor céleszközként kellett felhasználni egy régen leírt adósságot, és lecseréltem a meglehetősen lefárasztott nagykorú öszvéremet.
Mint a legtöbb autós, én is márkafüggő vagyok, de akkor inkább megszokásból ismét egy Ladát vettem, az előző években dobták piacra ugyanis az új kombikat. Az csak segített az elhatározásomban, hogy két horgosi pecatársamnak is ilyen autója volt. Amikor kéz alatt megvásároltam, a kocsi kétéves volt, viszonylag jó állapotban, gázüzemre is beállítva. Igaz, hogy a pótgumi helyére volt beépítve az alig húszliteres gáztartály, de az nem zavart a becsomagolásban. Sokkal nagyobb baj volt, hogy a kocsiba nem megfelelő gázadagoló rendszert szereltek, így a jármű az utazósebességnél igencsak rángatott. Ebből a hibájából kifolyólag kapta a nem éppen megtisztelő Bakkecske becenevet Sándor keresztapjától, egy vízen járó újságírók számára szervezett találkozóra menet. Miután több neves „kocsidoki” is megvizsgálta, megállapították, hogy a műtét elkerülhetetlen, úgyhogy nehéz szívvel ugyan, de megváltam a nem kívánt szerkentyűtől. A Lada ezután becsületesen szolgált további tíz évig, habár a megbízhatóság terén sohasem kelhetett versenyre az elődjével. Az oroszok nem kívánt kalandba bocsátkoztak a számítógépes technikával, úgyhogy a fűtésszabályzás nem igazán működik, aminek következményeként Újvidékről Szabadkára jövet a legtöbbször csak száz kilométer után sikerült a melegítést 60 fok alá csökkentenem. Ám ezt a gondot is megoldottam, hiszen tavasszal az autószerelővel kikapcsoltatom a fűtést, télen meg visszaállíttatom. Igaz, közben szenvedek, mert a ködös, hűvös hajnalokon sokszor eszembe jut, hogy de jó is lenne egy kicsit megszárítani a szélvédőt. A fékek igencsak rapszodikusan működnek, a kézifék egyáltalán nem, de mivel ismerem a hibát, nem zavar túlságosan. Arra az esetre, ha vízzel szembe kellene megállni a lejtős parton, mindig van nálam egy tégla.
Azért az évek folyamán csak hozzászoktam ehhez a „ruszkihoz” is. Igaz, nem mondhatom, hogy a szívemhez nőtt, de a parton csak egyszer hagyott cserben, akkor is az én hibámból, mert nem kapcsoltam ki a világítást, és kiürült az akkumulátor. Mindenesetre a rideg tartáshoz szokott (garázst belülről sosem látott) jármű hozzátartozik a mindennapi horgászataimhoz. Teletömöm a felszereléssel, és elvisz a legnehezebben megközelíthető helyekre is.
A frigyláda kincse
Mivel többé nem szökdécsel, a Bakkecske elnevezést is igyekeztem valami kedvesebbre változtatni, így lett belőle a tavasszal tulipános Lada, aztán meg a rendszámából adódóan frigyláda (FriĐ Lada).
Bárhogy szépíteném is a valóságot, lassan elérkezik a búcsúzás pillanata. Az idén már fontolóra vettem a válóper elindításának lehetőségét is. Mivel azonban alapjában hűséges típus vagyok (42 év házasság egyetlen feleséggel, 34 év egy munkahelyen), a kocsinak adtam még egy évet a közös horgászatra. Aztán egy napon majd elviszem életében először egy autómosóba, és úgy istenigazából tisztára csutakoltatom, hátha a feleségem búcsúzáskor megcsókolja a szívéhez nőtt hűséges, ámbár egy kissé szertelen bakkecskét.
