Nincs olyan jelentősebb képzőművészeti, művelődési, történelmi vagy hagyományápoló eseményünk, amelyen ne tűnne föl fiatalos, fürge járásával, érdeklődő tekintetével, sajátos, szelíd mosolyával. Múltunk és jelenünk nagy kérdéseink jó ismerője, ,,melegen tartója'' ő, képein a Kárpát-medencei magyarság élettere, tájai, tárgyi és szellemi hagyatéka, egyedi, Gyurkovics Hunor-os szimbólumrendszere vonul végig finom líraisággal, tökéletes egyszerűséggel, mindenki számára érthetően. Ha kell, figyelmeztet, ha kell, protestál. Értünk, a szebb holnapért. Azért, hogy még legyenek holnapjaink magyarként a szülőföldünkön. Sokoldalú ember: képző- és iparművész, tanár, műszaki szerkesztő, népéletünk tárgyi emlékeinek gyűjtője, múzeumok, tájházak életre hívója, Kárpát-medence-szerte művésztelepek alapító tagja, részvevője. Azért is tapadt a nevéhez a Kárpát-medence vándora jelző. Eddig több mint 300 kollektív tárlaton szerepelt, s 140 önálló kiállítása volt. Mintegy 40 díja közül a Szervátiusz Jenő-díj a legkedvesebb számára, melyet 2005-ben a magyar kultúra ápolásáért vett át Budapesten.
December 31-én lesz 70 éves. Ami korántsem látszik meg rajta, és sohasem volt gondja az egészségével. Ehhez a jó génállományán kívül minden bizonnyal hozzájárul gyermekkori egészséges élete is, a haraszti évek, amikor református lelkész édesapja mellett minden fizikai munkából kivette a részét három testvérével együtt, s élvezte a falusi környezet minden jótékony természeti és emberi adottságát.
De beszéljen erről ő maga!
- Pécsett születtem 1941. december 31-én, édesapám református lelkész volt Nagypiszanicán, Harasztiban és Rétfaluban. Amikor Harasztiba költöztünk, Eszéktől 20 kilométernyire, négyéves voltam, és már akkor nagy hatást gyakorolt rám az ottani négy ősmagyar, honfoglalás korabeli falu: Szentlászló, Kórógy, Haraszti és Rétfalu. Ez az én vidékem, ezt jártam s járom ma is. Noha vasfegyelemben nevelkedtem, szépnek mondhatom a gyerekkoromat. A paplak volt a falu központja, ott gyülekeztek játszani a gyerekek, lejártunk fürödni a Vukára, húztuk benne a hálót, annyi volt a hal, mint a nyű, különösen a sekély, náddal, sással benőtt részeken, tapogatót készítettünk, úgy kerestük, s az egész falut megajándékoztuk csíkkal, ponttyal.
- Kik voltak, milyenek voltak a tanítói, tanárai?
- Jó pedagógusokat rendelt mellém a sors. A magyartanárom a szigorú és szuggesztív Baranyai Júlia volt, tiszteltem, de a képzőművészet-tanáromhoz jobban vonzódtam, aki korán felfedezve a tehetségemet, magával vitt természetjárásaira, elmentünk a szurdokokhoz, a pincékhez, a Szúnyogcsárdához, az Öreg-Dunához is festeni, s vele kezdtem először néprajzi tárgyakat gyűjteni. Érdekes egy pedagógusvilág volt az, a tanítónk például szenvedélyes vadász lévén néhányszor megcsinálta azt, hogy tanulócsoportokat alakítva kiosztotta a feladatokat, majd hívta a kutyáját, fogta a puskáját, s elment vadászni... De azért mégis megtanultuk a leckét. Az is szép emlékem maradt, hogy a sok jószág között a paplak nagy udvarában volt száz libánk is. Reggel átrepültek a kapun, le a rétbe, ott békalencsén éltek egész nap, este meg szépen hazarepültek az óljukba. Faluszerte híre ment, mert ilyen ,,attrakció''-ra csak a mi libáink voltak képesek. Büszke is voltam rájuk! Előttem van a kecskénk is: estére már annyi teje lett, hogy a földön húzta a tőgyét, csorgott belőle a tej, anyám kifejt két-három litert, felforralta, s cukrozva ittuk mi gyerekek... Nagyon egészséges, mondták, és van is benne valami, mert nekem az egészségemmel életemben soha semmi bajom nem volt. Apám nem kapott fizetést, s a lelkészi teendői mellett kénytelen volt kemény fizikai munkát végezni, hogy beteremtse mindazt, ami a hattagú családja megélhetéséhez kellett. Emlékszem a kérges tenyerére, amely sokszor a fenekemen landolt, hogy a következő pillanatban, mintha mi sem történt volna, mosolyogva írja a szentbeszédet. Négyéves koromtól már dolgoztam én is, vettem a kisszékemet, s anyámmal tartottam az istállóba, ezt nagyon szerettem, mert miközben fejt, mesélt nekem az anyám, mindenről, a többi között a csillagokról is, amelyek egyikén ott lakik az Isten. Mögötte meg ott van még számtalan más csillag, egész csillagmiriád... Azóta is nagyon szeretem a természetet, a növényeket, állatokat, Isten gyönyörűséges teremtményeit.
Mondom, nagyon hatott rám a szinte ősi állapotban levő falu, ahol mindenki mindenkinek segít, mindenki mindenkire gondot visel. Szerettem a nádfedeles, faragott gerendájú talpfás házakat, amelyek fehérre voltak meszelve, alul feketével elhúzva, előttük pad, arra ültek ki esténként az emberek, napközben nem értek rá, kint dolgoztak a földeken... Itt-ott a népviseletet is megtartották még, a fehér inget és a bő gatyát, aztán ez mindjobban eltűnt. Ezt a világot örökítettem meg egy harminc képből álló sorozaton, ezek ki is voltak állítva Harasztiban a tájházban, de jött a háború, és mire oda eljutottam, addigra a harmincból maradt három-négy, a többinek lába kelt. Mindezekben a falvakban berendeztünk tájházat, de csak a haraszti maradt meg részben, s ide, az elköltözésünk után üresen maradt paplakba menekítettem aztán az összes megmaradt tárgyat, a pattintott kőkorszakból származó kőbaltától kezdve a háromlábú agyagedényig. Persze, a tárgyak nagy része szintén a háborús fosztogatók zsákmánya lett. Szlavónia valóságos néprajzi paradicsom volt az én gyerekkoromban, aztán ez a gazdagság máról holnapra eltűnt, aprópénzért külföldre vándorolt, lelkiismeretlen nyerészkedők filléres svájci órákkal fizettek érte. A kultúránkat tették tönkre. Én az utolsó pillanatban gyűjtöttem, mentettem, amit tudtam.
- Kanyarodjunk most vissza az ön családjához! Felesége, Marika, aki egészségügyi nővér, pedagógus és a Caritas egyik áldozatos munkát végző embere, három szép lánnyal ajándékozta meg Önt. A nevük is milyen szép: Réka, Róna és Virág. Mindhárman elvégezték az egyetemet. Mivel a papa elég gyakran házon kívül volt, járta a művésztelepeket, szervezte a munkát, nem kis bátorság kellett a három gyerek vállalásához...
- A ,,fehér halál'' fenyegetését én már régóta látom. Még a szocialista világban történt, hogy meghívták Kosovóba az egyik kollégámat az albánok, és megkérdezték tőle, hogy hány gyereke van. Kettő, mondta ő. Csak?! És elképedve elfordultak tőle. Nekik van igazuk. Ők szépen belakták azt a területet, ahol élnek, szaporodnak, mi pedig lassan kihalunk. Harasztiban már akkor is, amikor ott éltünk, az volt a módi, hogy egy családban egy gyerek. Kórógyon viszont - ezt Penavin Olga szépen megírta - a nagy család dominált. Mint Kosovóban, ahol együtt éltek az öregek a dédunokákkal. Az időseknek volt szavuk a családtervezésben. Nem látjuk, hogy az egyke-kultusz miatt kihal a nemzet. Nekem három lányom van ugyan, és ezt nagyon szégyellem. Mert négy gyereket akartam, csak a feleségem nem egyezett bele...
- És Gyurkovics Hunor milyen módszereket alkalmazott a gyerekei jó útra térítéséhez?
- Én mindig is a békés megbeszélés híve voltam, és teljes szabadságot adtam a lányainknak az útjuk megválasztásához. Természetesen mindig kész voltam tanáccsal szolgálni. Hogy az apámnak annak idején gyorsan eljárt a keze, az nagyrészt érthető is, mert tudós ember létére (pl. a magyarok őseit is kutatta) s a lelkészi munkája mellett sok olyasmivel is foglalkoznia kellett, ami meghaladta az erejét. Meg aztán ott volt a háború, ami közvetlenül érintette, megviselte az idegeit: a mi házunkat szinte naponta foglalták el, hol a partizánok, hol a németek, hol az usztasák, hol a domobránok. Mivel a papé volt a legnagyobb ház a faluban, az volt a főhadiszállás. Anyám mesélte később, volt olyan, hogy a kerítésen egyszer csak bekiáltott valamelyik partizán, hogy: ,,Drugarice, pripremi nam gance za deset osoba'', és meg kellett csinálni. Aztán jöttek, és megették. Meg olyan is volt, hogy kiraboltak bennünket, elvitték az élelmiszereinket, ruháinkat, reggel nem volt mit felvennünk...
- Három éve nyugdíjba vonult a tanári munkahelyéről, de továbbra is örökmozgó. Most mivel foglalkozik éppen?
- Ha tehetem, festek - két-háromnaponta jut rá időm, mert éppen a családi házam bővítésével vagyok elfoglalva. A képeknek persze nincs keletjük. De témám az mindig volt és lesz is. A mi világunk érdekelt mindig. A honfoglalástól máig. A gondok, a gyermektelenség, a kihalás veszélye mind bennem van. A kultúra, a megtartó vallás, a történelem, a tudományos vonatkozások megismertetése a jövő nemzedékekkel a képzőművészet által mind-mind szép feladat...
- A képzőművész feladata tehát nagyon is egyértelmű?
- Igen. Az a feladata, hogy üzenetet közöljön. Hogy szebbé tegye az életünket. Hogy megismertesse a kép szemlélőit egy új világgal. Minden embernek, minden művésznek megvan a maga stílusa. A stílus maga az ember. Ha a művész nem ad semmit a világnak, arra mondják, hogy l'art pour l'art (,,művészet a művészetért”), öncélú művészet. Én legalábbis úgy érzem, hogy a képzőművészeten keresztül éppúgy beszélni illik, mint az íráson vagy a zenén keresztül. A képzőművészetben a színek és a formák a szavak. Ha jó az alkotás, mindenki megérti, még az absztrakt alkotást is, ha az reális alapokból indul ki. Ha valaki fölismeri magát benne, ha élményt nyújt neki, az jó.
- Köszönjük a beszélgetést, további jó egészséget és még sok-sok szép születésnapot!