* Honnan ered a hegyekhez és a természethez kötődő szoros viszonya? Honnan indult el, és melyek voltak az első hegycsúcsok, melyekkel megküzdött?

— Nem gondolom, hogy egy hegymászó meghódítja vagy legyőzi a csúcsokat, inkább megadatik neki, hogy egy rövid ideig vendégeskedjen a különleges helyeken. Személy szerint én már kis koromban is igencsak kalandvágyó voltam, a szó Tom Sawyer-esebb értelmében. Szerettem a természetet, a kirándulásokat, a fára mászást vagy a tábortűzrakást. Ezért meghatározó élmény volt számomra, amikor a ’80-as évek vége felé találkoztam egy igazi hegymászóval. Csányi Karcsi később a mesterem lett. Ő volt az, aki ráirányította a figyelmemet arra, hogy léteznek olyan tanfolyamok, ahol kellően el lehet sajátítani a hegymászás tudományát. Először a hazai sziklákat látogattuk, és ott próbálgattam a sziklamászást. Majd elmentünk a Magas-Tátrába, azaz a magyar hegymászás bölcsőjébe. 1989-ben végeztem el az alapfokú sziklamászó-tanfolyamot, majd szépen sorban következtek a különféle lépcsőfokok. Letettem a nyári, majd a téli magashegy-tanfolyamot. Közben pedig megjártam az Egyesült Államokat is, ahol egy évig éltem, és ott találkoztam életemben először igazán nagy vadonnal. Európában pedig először a Mont Blanc-ra jutottam el. Akkor még autóstoppal és rendkívül szerény keretek között. Egy ideig ezt a bizonyos csavargóéletet folytattam, míg egy szép napon a Magas-Tátrában Mezey Laci barátommal kitaláltuk, hogy mi expedíciózni fogunk.

Fotó: MTI

* Miért érzi valaki fontosnak, hogy életét kockáztatva veszélyesebbnél veszélyesebb hegycsúcsokra jusson fel?

— Én nem érzem sem fontosnak, sem szükségesnek, hogy újból és újból kockáztassam az életemet. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy minket, hegymászókat csak a veszély motivál, de ez egyáltalán nem igaz. A hegymászás egy rendkívül összetett, kreatív és izgalmas tevékenység, mely során elsősorban a természetben lehet az ember, és emellett sok mindent megtudhat, akár önmagáról is. Egy hegymászó maximalizálni akarja a sikerességet, miközben minimalizálja a tragédia lehetőségét.

* Feltételezem, hogy egy hegymászónak ott a távolban, a felhők között legfőképp saját magával és saját gondolataival kell megküzdenie. Sokat szokott gondolkodni az örök hó birodalmában?

— A hegymászás mindenképp java részt lelki jellegű élmény. De azt sem kell elfelejteni, hogy erőteljes fizikai elfoglaltság is. Jelentős fizikai teljesítményről van szó, mely kemény edzéseket követel meg. De természetesen van egy egészen lelki jellegű szelete is. Egyrészt határhelyzetekbe kerülhetünk, másrészt sok mindent megtudhatok saját magunkról. Amikor sarokba szorít a hegy, az nem igazán kellemes, de minden esetben tanulságos. Azt is fontos még kiemelni, hogy hegymászás közben rendkívül lényeges tényező a türelem és a monotonitás feldolgozásának a képessége. Millió dologra kell várni türelemmel, például a jakokra, akik majd a táborba viszik csomagjainkat, arra, hogy az idő kitisztuljon, vagy hogy elálljon az intenzív havazás. Szóval a várakozás nagyon fontos része az expedíciós hegymászásnak.

* A hegymászók életében sajnos sok olyan történet van, amelyről nem könnyű nyilatkozni, például egy barát vagy egy családtag elvesztése a hegycsúcsok meghódítása közben. Suhajda Szilárd esete megrázta Magyarországot. Hogyan lehet feldolgozni, ha egy hegymászónak korábbi bajtársa, illetve mászótársa életét veszti?

— Erre valójában nincsen recept. Sajnos elég hosszú listám van kollégákról, pályatársakról és barátokról, akik már nincsenek köztünk. Nem Szilárd esete volt az első alkalom, amikor szembe kellett néznem egy hatalmas veszteséggel. Vele 2013-tól kezdve nagyjából tíz éven át voltunk mászótársak és barátok. Ez idő alatt számtalan szép kalandon osztozhattunk. Én így próbálom az emlékeimben őrizni. De más tragikus történetek is akadnak, például, amikor 2012-ben Várkonyi Lászlóval lavina fogságába kerültünk az Everesten. Ő sajnos nem élte túl, pedig ő volt a tapasztaltabb, és rengeteg mindent tanultam tőle.

* Hosszú évek óta megoszlanak a vélemények az úgynevezett oxigénpalack nélküli mászás kapcsán, mégis az alpinisták számára ez az igazi kihívás. Önnek először Nepálban sikerült oxigénpalack nélkül elérnie a 8156 méter magas Manaszlu csúcsát. Azóta négy 8000 méternél magasabb csúcsra jutott fel oxigénpalack használata nélkül. De mindez miért is fontos, pusztán a tűrőképesség határainak a feszegetése?

— Az lehet, hogy a közvéleményt megosztja a palack nélküli mászás, de a szakmát nem. A palack nélküli mászásnak sokkal nagyobb az értéke, mint a palackosnak. Egy hegymászó számára a feljutás módja a cél, és az benne a legnagobb kihívás, hogy 8000 méter körül már nincsen elegendő levegő. Ezért fontos az oxigénpalack nélküli feljutás.

* Mit lehet tudni a következő expedícióról?

— Egy korszakhatárhoz érkeztünk, és a többes szám ezúttal a magyar hegymászók közösségére utal, akik közösen és egyenként is a ’80-as évek végétől egy hatalmas projektumot valósítottak meg, melyet a Himalája Koronájának nevezünk. Ez a projektum azt takarja, hogy az elmúlt évtizedekben valaki vagy valakik már álltak mind a tizennégy 8000-es főcsúcson. De akadnak még kihívások a jövőt illetően, hiszen a Sisapangma esetében a hegymászók nem a főcsúcson álltak, hanem az előcsúcson. Emellett az Everestnek még nincsen palack nélküli megmászása. És szép dolog lenne még tisztelegni Erőss Zsolt emléke előtt azzal, hogy valaki megmássza a Kancsendzöngát, és le is jön onnan. Én a közeljövőt illetően 2024-ben Nagy Marcival a Hindukus-expedícióra indulok.