Anna, ahogy sokan hívják, Budapesten született 1983-ban. 2005-ben végzett a Budapesti Operettszínház Pesti Broadway Stúdiójában. Ettől az évtől játssza a Rómeó és Júlia előadásában Montague-né szerepét. Részt vett az István, a király 2004. évi amerikai és a Mozart! 2005. évi müncheni turnéján. Jelenleg nemcsak az Operettszínházban, hanem a Madách Színház több előadásában is látható.
* Mikor derült ki számodra, hogy csodálatosan tudsz énekelni? Volt valami meghatározó pont, amikor erre felhívták a figyelmedet?
- Már gyerekkoromban imádtam színházba járni, de gátlásos, zárkózott gyerek lévén sosem mertem arra gondolni, hogy zenével foglalkozzam, csak a fürdőszobában énekelgettem. Anyukám bátorított, hogy felvételizzek az akkori Toldy Mária Musical Stúdióba (ma Pesti Broadway Stúdió a neve). Marika néni arról híres, hogy messziről megérzi, ha valaki tehetséges, és soha nem kertel, ha véleményt kell mondania, legyen az pozitív vagy negatív. Mind a mai napig nem tudom, hogy az akkori önbizalmammal hogyan csináltam végig a háromrostás felvételit, de végül sikerült bekerülnöm, és elnyertem Marika néni bizalmát is.
* Egyszerre felvételiztél kommunikáció szakra és a Musical Stúdióba. Mért a stúdiót választottad?
- A szüleim szerették volna, hogy legyen egy normális foglalkozásom is, amiből talán meg is tudok élni, és mindig is érdekelt az írás meg a kommunikáció. Az éneklés titkos vágy volt, de azzal, hogy felvettek a stúdióba, megerősítették bennem: talán lesz esélyem a színházi pályán is kibontakoznom. Egy ideig tudtam párhuzamosan csinálni a kettőt, de aztán a sok próba miatt választás elé kényszerültem, és amellett döntöttem, amire igazán vágytam egész életemben, és amit sosem éreztem munkának. Ez pedig az éneklés.
* Mért épp a musicalt választottad? Mi az, ami megfogott a színház világában és ebben a hivatásban?
- Kilencéves voltam, mikor elvittek a szüleim a Macskák című musicalre a Madách Színházba. Ott eldőlt a sorsom. Ettől kezdve rengeteget jártam színházba, és szívtam magamba a varázslatát. Irigyeltem azokat, akik ott álltak a színpadon, és azt csinálhatták, amit szerettek, minden este más bőrébe bújva, csodálatos dallamokat énekelve. Otthon én is előadásokat rendeztem magamnak. Olyankor átéltem, milyen lehet az Operett- vagy a Madách Színház színpadán énekelni. Ebbe a két színházba jártam - és most ezekben játszom. Hihetetlen érzés ott állni azok mellett a színészek mellett, akiket gyerekként csodáltam.
* Fontos a szakmátokban, hogy karakteresek legyetek - akár a színpadon, akár az életben?
- Az életben mindannyian egyéniségek vagyunk. A színpadon kell valami plusz, valami titok, amivel kitűnsz a többiek közül, amiért azt mondják, nem ő kell, hanem te. Ez egy szubjektív dolog. Én a hangszínem és a külsőm miatt mindig karakterszerepeket játszottam - bizonyos szempontból ez is lehet akkora kihívás, mint végigénekelni főszereplőként egy előadást. Mikor a Rómeó és Júliában a felvonás végén bemegyek a Gyűlöletre, ami az első dalom a darabban, akkor abban a három percben már a tetőfokon kell lennem. Kevesebb időm van megmutatni bármit is, és kevesebb a javítási lehetőség. Ott abban a pillanatban kell nagyon jónak lennem.
* Kiknek a véleménye számít igazán?
- Elsősorban a szüleimé, a páromé és a barátaimé. Egy időben görcsösen mindenkinek meg akartam felelni. De rá kellett jönnöm, hogy ez képtelenség. Nagyon tisztelem azokat a művészeket, akik sokat elértek, mégis igaz emberek maradtak. Hozzájuk bármikor fordulhatok szakmai tanácsért. Ilyen volt a Rudolfban Mészáros Árpád Zsolt, a Hairben Dolhai Attila, és ilyen az egyik legjobb barátnőm, Füredi Nikolett. Janza Kata, Nádasi Veronika és Egyházi Géza is nagyon közel áll a szívemhez. Példaképeim? Az említett kollégáim bármelyikét nevezhetném annak, mind színpadi munkájukért, mind emberi magatartásukért, ám mégis legnagyobb példaképem az édesapám. Elismert festőművész, és idős kora ellenére mindennap dolgozik, sétál, kirándul, jókat eszik, élvezi az élet minden apró örömét, próbálja mindenben a pozitívot látni. Nagyon művelt, önzetlen ember, és bármiben számíthatok rá.
* Elégedett vagy-e a musical énekverseny színvonalával?
- Azt hiszem, mindenki nevében mondhatom, hogy nagyon jól éreztük magunkat, sok új ismeretséget kötöttünk. Elképesztően tehetséges embereket ismertünk meg a világ minden tájáról, és rendkívül erős volt a mezőny. Mindenki kiválóan énekelt, hatalmas élmény volt ott lenni. Lévay Szilveszter odaadása és szeretete, Kerényi Miklós Gábor profizmusa, a zsűri rangja és a versenyzők sokszínűsége hozzájárult a kimagasló színvonalhoz.
* Óriási meglepődöttség látszott a te arcodon is, amikor kimondták a nevedet, hogy a legjobb szólóénekesnő vagy. Számítottál rá?
- Egyáltalán nem. Egy célom volt, amikor elindultam: hogy a legjobb 15-ben benne legyek. Soha nem jutott eszembe egy percre sem, hogy ilyen erős mezőnyben nyertes lehetek. De azt hiszem, mindannyian azok voltunk, akik részt vehettünk ebben a vetélkedésben. Lévay Szilveszter egy csodálatos ember, és a kedvenc musicalszerzőm. Kimondhatatlanul jó érzés, hogy elismerte, amit csinálok. De a zsűri egyik tagjának, Maya Hakvoortnak (őt még gyerekkoromban láttam Elisabethként Bécsben) a véleménye is jólesett.
* Roppant kevés időtök volt rá, hogy felkészüljetek a döntőre, ráadásul egy ismeretlen emberrel kellett duettet énekelned. Nehéz volt összeszoknotok?
- A döntőben egy fiatal tehetséggel, Ráduly Botonddal énekeltem, aki a színház világától távolról érkezett. Először kétségbe is estünk, hogy hogyan fog ez nekünk menni, de szerintem a végére egy nagyon vicces dolog sült ki belőle. A másik nagy élményem már az operettszínházi gálán egy másik magyar versenyzővel, Sándor Péterrel volt, akivel a Kell egy táncot énekelhettem az Elisabethből. Vele nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot, és az ő hihetetlenül erős színpadi kisugárzása nagyon erőteljesen hatott rám, így létrejöhetett valami kölcsönös összhang és egymásra való hatás. Azt hiszem, ez lehet a duetténeklés lényege.
* Ha nem játszanál, akkor mihez kezdenél? Gondolom, befejezted volna a kommunikáció szakot, de hol helyezkedtél volna el szívesen?
- Valószínűleg riporterként dolgoznék. Mindenképp a kultúráról írnék vagy kulturális műsort csinálnék, és próbálnék valódi értékeket bemutatni. De ki tudja? Lehet, egyszer még ezt az álmomat is megvalósítom, és én leszek az első éneklő riporter.