Alhambra című, romantikus alaphangú kötetét 1832-ben jelentette meg, melyben nemcsak leírja a csodálatos és fenséges hatású alhambrai palotát, de a hozzá kapcsolódó mondavilágot is megismerteti olvasóival. Az építőművészet csodájának nevezett Alhambra megálmodója az egyszerűen csak Alhamarnak nevezett mór uralkodó volt, az építkezés befejezője viszont a XIV. század harmincas éveiben Yusef Abul Hagig. A megnevezés a calat-alhamra szókapcsolatból ered, mely vörös palotát jelent, s a vöröses agyagfalakra vezethető vissza. Igaz az is, hogy egy másik krónikás, Aben Al-Jatib a vörös szín keletkezését azzal magyarázza, hogy a régi erőd újjáépítését éjszaka a vörös izzású fáklyafények világítása mellett végezték az építők.

A mesés keleti épületegyüttes, írja Irving Washington, az igazi moszlimok körében, akárcsak a Kába kő, valóságos rajongás tárgya. Rengeteg történet —valóságos és mesebeli —, monda, sok dal és ballada — arab és spanyol egyaránt — kötődik Alhambrához a szerelem, a háborúskodás meg a lovagiasság témájára. Királyi otthon volt. Mind a mór, mind a spanyol uralkodók élvezhették a pompás és kifinomult ázsiai fényűzés nyújtotta, egyedi és paradicsombeli állapotokat. A kívülről tornyokkal díszített erődnek tetsző létesítményből csodálatos volt a kilátás a Sierra Nevadára meg Granada városára is. Az első pillantásra ormótlan toronyegyüttesnek, lőrések tömkelegének ható, kecsességet, könnyedséget nélkülöző objektum kevés reményét adja annak a gyönyörűségnek, légiességnek, eleganciának és kulturáltságnak, amellyel a látogató akkor találkozik, amikor belép a díszes kertek és a szemkápráztató termek világába. A tornyok, az erkélyek, a lakószobák, az arany-, a trón-, a fogadó- és az egyéb termek mindegyikének meg az udvaroknak képzelet alkotta története van, s Irving Washington szívesen gyűjtötte össze őket, hogy a romantika korabeli olvasók elvárásainak megfelelően egy különleges és egzotikus világba kalauzolja őket.

A mondabeli történetek gyakran egymásból következnek, mint például a három csodaszép mór hercegnő és az alhambrai rózsának nevezett Jacinta históriája. Összeköti őket annak az ezüst lantnak a vándorútja, amelyen Zorahayda hercegnő játszott egykor, akit a bánat vitt el, mert egy keresztény ifjú iránti szerelme meghiúsult, mivel a hercegnő képtelen volt felvenni a kereszténységet. A csodahangszert azért kapta Jacinta az álmában megjelent hercegnőtől, mert megkeresztelvén Zorahaydát, feloldozta őt a fogva tartó varázslat alól. A történet ezzel még nem ért véget, mert az olvasó azt is megtudhatja a továbbiakban, miként kerültek az ezüst lant húrjai végül egy cremonai hegedűre. A húrokban rejlő mágikus hatóerő sem tűnt el az idők folyamán, s ma, így Washington, az ördög hegedűsének tartott Paganini varázsolja el játékával estéről estére hallgatóit. Egyébként pedig Spanyolországból Farinelli, az egyik legcsodálatosabb hangú, XVIII. századi kasztrált énekes hozta Itáliába az ezüst lantot. A magyarázat: ellopta Jacinta családjától, tiszta féltékenységből!

Alhambra mindmáig varázserővel hat az odalátogatóra. Jó volt újra találkozni vele.