Boldog az a nép, amely ünnepelni tud. Mer, akar. Amely még alkalmas az ünneplésre. Nagyjából erről szóltak a Szent István-napi ünnepi beszédek, prédikációk szerte a Vajdaságban, s gondolom, mindenütt a Kárpát-medencében meg a világban, ahol csak magyarok élnek. S erről szólnak majd a jövő vasárnap a nyugat-bácskai Szilágyin is, a XIV. Vajdasági Magyar Ünnepi Játékok megnyitóján.
Mert az ünnep alkalmat ad az együttlétre, az együtt lélegzésre, az együtt gondolkodásra, alapot az együtt cselekvésre. Még akkor is így van ez, ha nagy költőnk, Kosztolányi Dezső szerint ,,a mi kedélyünk rég kihamvadt, / fagyos, hideg az ünnepünk, / lelkünkre hull a téli harmat.'
Az ünnepbe és a mögötte álló tartalmakba bele lehet kapaszkodni, általa fel lehet töltődni, belőle erőt lehet meríteni. Így volt ez az idei Szent István-napi ünnepségekkel is. Első királyunk fenséges alakjának megidézése, államalapító, országépítő cselekedeteinek ismételt számbavétele bizakodással töltött el bennünket, felszárította lelkünkről a téli harmatot. Nagyszerű példája, s ünnepünk által felbátorodva indulhatunk neki az újabb feladatok elvégzésének. Mindegyre morzsolódó-fogyatkozó, ám hősiesen védekező nemzeti közösségünk, családunk megtartása, felemelése érdekében.
A végérvényesen kihamvadt kedélyűek, a gyomor- és lelki beteg áskálódók, gáncsoskodók és morgolódók, a közös ünneplésre, együtt lélegzésre, együtt gondolkodásra és együtt cselekvésre már egészen alkalmatlanok, pedig továbbra is bent gubbasztanak csigaházaikban, önös kis magánnyavalyáikon emésztik magukat, önös kis magánsikereiknek örvendeznek, s lődözik mérgezett nyilaikat az együtt ünneplőkre. Akikről - mily isteni csoda! - sorra mind lepattannak az ártó szándékú nyilak. Védi őket Szent István öröksége és az ünnep varázsa - a szigorodó körülmények ellenére kitartanak, kapaszkodnak és emelkednek, amazok pedig ott benn, a csigaházban talán már nem is élnek...
Vagyunk még, s együtt akarunk maradni, jelezte a Vajdasági Magyar Szövetség központi ünnepségére, Szabadkára és Palicsra érkező rengeteg autóbusz, s a buszokból kitóduló rengeteg magyar ember. S lenni meg tenni kívánunk az ünnep elmúltával is.
Pedig volt idő, amikor erre nem sok esélyünk maradt. A trianoni szerteszabdalásokat és megnyomorításokat követően rettentő mély gödörbe került a délvidéki magyarság is, akárcsak testvéreink ott Erdélyben, a Felvidéken és a Kárpátalján. Aztán következett a második világháború vége, 1944 véres ősze, amikor a ,,felszabadítók' a szó szoros értelmében megtizedeltek bennünket: a gödör egyre mélyült... Hatalmas erőfeszítések árán sikerült kikecmeregnünk belőle, 1952 nyarán már ismét együtt voltunk a palicsi Magyar Ünnepi Játékokon, tudtunk és mertünk ünnepelni, mérnöki pontossággal jövőt tervezni. A hatalom nagyokat durranó karikás ostorával jól közénk csapott, szétzavart bennünket a szélrózsa minden irányába... Aztán következtek a miloševići őrület már-már elviselhetetlen esztendei, a téves csataterekre hurcolások, a bombázások...
Lám, ezek is elmúltak, s mi még mindig itt vagyunk. Jócskán megfogyatkozva bár - de mégsem annyira, ahogy némelyek szeretnék! -, lerongyolódva, a saját szülőföldünkön szellemi és fizikai létünkben is veszélyeztetve - itt is, ott is már megint vernek bennünket! -, de együtt vagyunk, tudunk és merünk ünnepelni.
S ünnepeink által megerősödve tenni is megmaradásunk és felemelkedésünk érdekében.