— Éreztem a hangjából, amikor jelentkeztem, hogy nemigen hisz nekem — kezdi történetét az asszony —, pedig minden, amit majd elmondok, színtiszta igazság. Igaz, nem dicsekedésre érdemes, de az életem talán nem is alakulhatott másként. Csak arra kérem, ne gondolja rólam, hogy szellemileg visszamaradott vagyok, mert az mindennél jobban sért. Tudom, hogy a bolondok első ismertetőjele az igyekezet, hogy meggyőzzék környezetüket arról, hogy nekik semmi bajuk. Hát, én is így kezdem, de csupán azért, mert eleinte csak az apám, később már a környezetem is elfogadta, hogy egy kicsit hibbant vagyok — másképpen ugyanis már igyekeztem volna változtatni a sorsomon. Tudja, minden embernek a maga baja a legnagyobb, így úgysem értené meg senki, hogy a nyomorék külsőmmel nem nagyon válogathattam a lehetőségek közül.

Tanyán nevelkedtem, és mivel az otthonunk alig volt két kilométerre a falutól, normálisan jártam iskolába. Igaz, csak a nyolc osztályt fejeztem be, de nem is akartam továbbtanulni, ráadásul az apám sem engedett volna. Volt két bátyám, de mindketten meghaltak még gyermekként. Én jó tíz évvel a haláluk után születtem — a bába „jóvoltából” nemcsak csípőficammal, hanem gerincsérüléssel is, és ezekkel egész életemben küzdenem kell. Amióta az eszemet tudom, az apám ki nem állhatott, azt hiszem, amikor rám nézett, a saját kudarcát látta a tökéletlen testemben. Gyermekkoromban sokszor ordította dühében, hogy vajon mit vétett az égnek, hogy a két egészséges fia helyett engem kell felnevelnie. Leírhatatlanul durva, közönséges, erőszakos ember volt, akitől rettegtünk anyával. Hihetetlen dolgokat eszelt ki a kínzásokra — az szinte megkönnyebbülés volt, ha csak két napig nem kaptam egy falatot sem enni. És majdnem naponta megkérdezte: mikor döglesz már meg, hogy megszabaduljak a szégyentől? Szórakozásról, fiúról álmodni sem mertem, de nem is volt alkalmam ismerkedni, mert nem mehettem messzire az udvarunktól. Rengeteget dolgoztam, és megtanultam elfogadni a sorsomat. Mintegy húszpercnyi járásra volt egy szomszéd tanya, melyen egy középkorú házaspár élt. Sokáig nem lehetett gyereke, és az asszony súlyos beteg lett. A férje eljött hozzánk, és a szüleimmel megbeszélték, hogy elszegődök hozzájuk: átvállalom a ház körüli munkákat meg az asszony ápolását. Vasárnaponként hazamehettem. Csaknem egy évig éltem náluk, és meg voltam elégedve: senki sem bántott, sosem voltam éhes, volt egy kis szobám egy ággyal, egy asztallal és egy székkel, a ruháimat falba vert szögekre akasztottam. Valamilyen csoda folytán az asszony lábra állt, és ekkor született meg munkaadóimban az ötlet, hogy szüljek nekik gyermeket. Elmentek a szüleimhez, anyám kétségbe volt esve, de apámnak ötszáz márkát adtak, és ezzel szinte megvették a „rendelkezési jogot” felettem.

Négy év alatt két egészséges fiúgyereket szültem, én gondoztam, szoptattam, pelenkáztam őket — a gazdasszony magához csak aludni vitte át őket. A környékünkön, azt hiszem, kevesen tudták, mi történik valójában a tanyán. Meg voltak győződve róla, hogy az asszony a felépülése után teherbe esett. Aki viszont nem így gondolta, az nem kérdezősködött, mert apámtól mindenki félt egy kicsit. Azt még nem mondtam, hogy apám a gyerekek után egy újabb pénzösszeget kapott. Azt hiszem, ha a gazda nem hal meg olyan váratlanul, további gyerekeket kellett volna szülnöm. Most biztosan szörnyetegnek tart, pedig én csak egy egyszerű, megfélemlített, földbe tiport asszony voltam, illetve vagyok ma is. A gyerekeimet én neveltem, mellettük voltam életük minden pillanatában, szerethettem, babusgathattam őket. A gazda azonnal a nevére vette őket, így a fiúk a törvény szerint és az emberek szemében is az ő gyerekei. És ha belegondolok, nekik sokkal jobb így — ők a jómódú gazda fiai, a jövőjük meg van oldva, én pedig ott élek velük, amolyan „nénikeként”, akivel mindent meg lehet beszélni. Sosem mondtam el nekik, hogy én vagyok az anyukájuk, nekem az is elég, hogy ott lehetek a környezetükben, részese vagyok az életüknek. És fedél van a fejem felett, van mit ennem, senki sem aláz meg, nem ver, nem dob ki téli éjszakán a frissen esett hóba, hogy reggelig jószerével megfagyjak. Ha jobban belegondolok, rólam az égiek gondoskodtak, ezért nem is lázadozom. Hiszen világos, mint a nap, hogy ennek így kellett történnie.