Nem tudom, Önök észre szokták-e venni, mikor kezdtek el hangoskodni a közelükben levő folyó- vagy tópart lakói... Hogy az eresz alá évekkel ezelőtt felépített fészekbe mikor érkeznek meg a lakók, azok a kedves kis madarak, a fecskéink... Vagy a kaktusz bimbójának kifakadását várták-e már, azt a bódító illatú tölcsérszerű virágot, amely csak egy éjszakán át élvezhető... Nincs idejük minderre? Pedig ezek a parányi dolgok teszik szebbé mindennapjainkat.
Évek óta figyelek. Néha a rohanás közepette megtorpanok. Fülelek. Március derekától ''várom” a kuruttyolást. Második éve - tavaly is meg az idén is - a pontosan március 25-én szólalt meg a békakoncert. Megnyugvást érzek ilyenkor: a lúgos Bega még otthont tud adni a békáknak. Vajon meddig?
Anyám fecskéi, sajnos, az idén nem jöttek meg. Egy pillanatig azt hittük, hogy mégis visszaszálltak, hogy nem maradnak üresen a kis fészkek, de csak néhány idegen fecske körözött egyet az udvar felett. (Kiadó fecskefészek! - ezt kellett volna odakiáltani nekik.) Pedig a legidősebb fecskepáron kívül már a fiatalok is készítettek fészket. Igaz, távolmaradásuk okát nem tudom, mégis szomorú vagyok. Emlékszem, jó néhány éve már elkezdtek szorgoskodni a kedves kis madarak. Amikor az udvarunkban le-föl röpködtek, még a mi családunk is teljes volt. Örültünk mindannyian, hogy lám, nekünk is vannak fecskéink. Mára már jól megfogyatkoztunk. Az öcsém számtalan kaktuszának gondja is már második éve az anyámé lett. Virágzásuknak mind kevesebben örülünk.
A környezetünkben történtekre se igen figyelünk oda. Vagy csak ritkán. A 87 éves nagyanyám mondta a múltkoriban, hogy nem látta azt a hajléktalant, aki a házunk közvetlen közelében, a piactéren, a rozsdamarta vasasztalok valamelyikében alszik. Mert ott van az otthona. Télen-nyáron ott hajtja nyugovóra a fejét. Megnyugtattam: nyilván egy kicsit korábban kelt, valami dolga adódhatott, mert sietni láttam a Nagyutca felé. Még köszöntünk is egymásnak.
Tudom, néha teljesen hülyének néznek az emberek, főleg, amikor biciklizés (magyarán: rohanás) közben meglátom a hirtelenszőke Ádámot (aki ugyan nem szólna egy szót sem, bármiről is faggatom, de a szeme csillanásából, mosolyából látom, hogy élvezi a szituációt, különösen, ha egy nap ötször-hatszor is összefutunk), vagy Eriket, a kis kancsikást, akitől a biciklizés, futás sem áll távol, vagy Áront és Dórikát, a testvérpárt, amint éppen egy-egy csokor virágot visznek anyukájuknak. Jó nagyot odaköszönök nekik, ők meg - általában - visszaköszönnek, még hangosabban... Meg még néhány gyerekeknek való, komoly kérdés is elhangzik... Vissza is kérdeznek, az utóbbi kislány számtalanszor megkérdezte már: hogy bújtál bele a tévébe? Kiabálok vissza, hogy elég nehezen, okkal-móddal, de sikerült... Jót szórakozom közben. Ugyanúgy kedves nekem a mi legkisebb pacsirtánk, Emma is, meg Kata, Máté, Martin, Fábián és a többiek.
A napokban léptek be a kis elsősök a Vöröskereszt helyi szervezetébe. A tanítónőt megkértem, hogy segítsen nekem, mert egy-két szókimondó gyerekkel is elbeszélgetnék. Brigitta, Emília meg Viktor már vagy kisóvodás koruk óta rendszeres riportalanyaim. åk már tudják, hogy kell nyilatkozni. A rettentően komoly kérdésekre komoly válaszokat kaptam, annak kapcsán, hogy számukra mit jelent a Vöröskereszt tagjainak lenni. A lényeg: segíteni másokon, akiknek szükségük van a segítségre. Persze körítve jópofa megfogalmazással. Imádom a gyerekek válaszait. Annyira őszinték.
åszinték a náluk egy kicsit idősebb fiatalok is, amikor törnek, zúznak a parkban, vagy bárhol, ahol rosszat lehet tenni. Azt mondják: vaduljunk! Pedig ''szelídülni” kéne inkább, hogy jobban megértessék magukat az idősebb korosztállyal. Mert úgy tűnik, kommunikációhiány van a korosztályok között, de az is lehet, hogy kommunikációzavar uralkodott el rajtuk/rajtunk. Kijavítani kellene a kijavíthatót, míg nem késő.
Bérmálkozáskor, ha odafigyeltek a szülők, a keresztszülők, szépen elmondta a püspökatya: legyenek türelemmel a fiataljaink iránt, mert minden megváltózott manapság. Próbálják meg megérteni a gondolatmenetüket, mert ők már egy másik generációhoz tartoznak: más lett a világ, más a zene, más a diszkóba járás technikája is... Minden más. Ehhez kell alkalmazkodnunk.
Nemcsak bérmálkozáskor lehetett teli mindenki szíve Muzslyán, a Mária Neve-templomban, amikor egy tűt alig lehetett leejteni a templomban, annyian voltunk, hanem néhány napra rá, az esti szentmisén is, amikor a Szent Cirill és Metód Nemzetközi Püspöki Konferencia tagjai celebrálták a misét. Még Orlando Antonini, a pápa szerbiai követe is megjegyezte, hogy ritka látványnak számít, hogy ilyen sokan vannak a szentmisén.
Büszkeség lengte be a lelkemet: lám, meg tudtuk becsülni ezt a ritka alkalmat, értékeltük ezt a lehetőséget, végighallgattuk az egyházvezetők miséjét, üzenetét. Egy nyugalmazott tanítónő a templomból kijövet megjegyezte: teli van a szíve örömmel, mert olyan sok jó dolog történik mostanság. Aznap délelőtt a plébánia keretében működő szeretetházban vendégül látták azokat, akik a műanyag kupakokat gyűjtik be tőlük, és akik beszámoltak arról, kiknek, hogyan segítettek a befolyt pénzből... Majd ez a gyönyörű szentmise..., mondta.
Pünkösdkor meg készülődés volt az első áldozásra (amely május utolsó vasárnapján, 30-án lesz). Ugyancsak megtelt a templom. Hangosan énekeltek a gyerekek, de a Domonkos kórus meg a mintegy 50 készülődő fiatal hangja közül Dánielé kiemelkedett.
Hát még milyen szép lesz a jövő vasárnapi ünnep - hallatszott egy mondatfoszlány. Biztosan sokan eljönnek még azok közül is, akiknek nincs harmadikos gyerekük, aki elsőáldozó lenne. Persze lelki táplálék nélkül sem léteznénk. Ezért mennek.
Békességet kívánunk mise közben egymásnak. És ebben a békességben minden benne van: az ima ereje, a szeretet, a jókívánság, a boldogság, az erő, az összetartozás és még az összefogás is.