Pedig nem neki kellene szégyenkeznie, hanem azoknak, akik most úgyszólván közszemlére teszik és odaajándékozzák egy ismeretlennek, akár egy semmit nem érő árucikket a piacon.

A tavaly év végén elhunyt Grosics Gyula, a mindenkori Aranycsapat kapusa, a Fekete Párduc kutyájáról van szó. Hat évig éltek együtt, jóban-rosszban, egészségben és betegségben. Most a tévé képernyőjén keresztül igyekszik megszabadulni tőle a néhai labdarúgócsoda fia és menye, akik ájtatosan beszélnek az állat jó tulajdonságairól, és hogy milyen nehéz megválniuk tőle. De meg kell tenniük, hiszen kisgyermekük van (aki egyébként ott téblábol a stúdióban, bele-belebotlik a termetes jószágba, de az tűri, még csak meg sem mozdul...), és sok kutyát, macskát tartanak. Borinak már nincs helye itt, neki mennie kell...

Istenem, hát ennyire kegyetlen tud lenni az ember? Egy kutyust, mely a világhírű édesapa kedvence volt, mellyel megosztotta a bánatát és az örömét (erről a stúdióban levő kivetítőn bemutatott fotók is tanúskodnak), a szabadidejét...

A kutya, ha az ember szívéhez nő, olyan lesz, mint egy családtag. Érzi, mi jó a gazdinak, és mi nem. Együtt lélegzik vele, pontosan tudja, mikor mit vár el tőle az, akit a világon mindenkinél jobban szeret. És most íme, megválnának tőle. És nem akárhogyan: nagydobra verik a kiszolgáltatottságát, mintha nem is érző lény volna. Szomorú, végtelenül szomorú. Hiszen az állat is képes megélni a gyászt, lelkileg összetörni, és ahelyett, hogy ezt az egyébként sem fiatal kutyust hagynák a megszokott otthonában megbékélni a világgal, egy egészen új környezetbe, ismeretlenek közé kényszerítik. Újabb törés az érzékeny kutyalelken...

Nem tudom, hogy Grosics Gyula odafentről látja-e mindezt. Ha igen, vajon nem fájdul-e bele az ő lelke is? De a kamera pörög, a „szerető gazdi kerestetik” projektum beindult. Közben Bori, a sárga szőrű, mélybarna szemű, termetes, de végtelenül nyugodt labrador az okos pofiját minduntalan a hatalmas mancsai alá rejti...