Elég részletesen tudósítottak a lapok, a rádió és a tévé a topolyai toleranciatábor eseményeiről, hát nem szándékom most erre visszatérni. A magyar rádióban sugárzott riportban hallottam, hogy a tábor idején egy kellemetlen dolog is történt, egy magyar fiút megtámadtak, a tábor részvevőjét, ott a környékben. Ez pedig, gondolom, azt bizonyítja, milyen nagy szükség van az egymás jobb megismerését, megbecsülését szolgáló rendezvényekre.
Azt hiszem, lehetne és kellene is még ilyeneket szervezni, akár különféle civil kezdeményezésekkel. Vagy az egyházak közös szervezésében. Egy ökumenikus toleranciatábor eredményességének az esélye igen nagy lehet. A római katolikus, református, pravoszláv, evangélikus s más egyházak tagjai (fiataljai) - magyarok, szerbek, horvátok, szlovének, románok, szlovákok, csehek, lengyelek meg mások - mindenekelőtt a Kárpát-medencéből és környékéről származók, egymás egyházi tanainak megismerése által, kellő irányítással megérthetnék az egymás iránti tolerancia fontosságát, megérthetnék, hogy saját hitük lényege, alappillére a felebaráti szeretet, aminek őszinte ápolása nélkül saját vallásuknak sem lehetnek igaz hívei.
Sokan emlékszünk még a 90-es években a jugoszláv térségben dúló háborúkra. Az őrület és határtalan gyűlölet az Isten számos házát gyújtotta, robbantotta fel. Általában úgy volt, hogy a szerbek a horvátok katolikus templomain, a horvátok pedig a szerbek pravoszláv templomain álltak bosszút. Utána persze kifejezésre jutott a szolidaritás, de rendszerint csak egy vallási közösségen belül. Olvashattunk, hallhattunk nem egy példáról, amikor a szerbiai hívők gyűjtöttek horvátországi testvéreiknek az usztasák által lerombolt templomok helyreállítására. És fordítva is: a katolikusok is gyűjtést szerveztek a szerbek (ahogy mondták: a csetnikek) rombolásának áldozatul esett katolikus templomok felépítésére.
Mindezek persze jó alkalmat kínáltak arra, hogy egyik-másik vallás képviselői is kidomborítsák annak a szenvedésnek és áldozatnak a nagyságát, amit ők, az ő vallásuk hívei szenvedtek el a háborúban a másik fél, a másik vallás híveinek istentelen vandalizmusa miatt. Mindez nem a megértést, nem a toleranciát szolgálta, hanem az amúgy is veszélyes ellentéteket mélyítette tovább. Pedig, gondoltam én s írtam is le, a megbocsátást és őszinte megbánást hirdető istenhit lényegével sehogy sem egyeztethető össze a gyűlölet szítása, s szerintem magától értetődő lett volna, ha a pravoszláv hívők az ő harcosaik által lerombolt római katolikus templomok újjáépítésére gyűjtenek. És fordítva is, persze. Akár az őszinte bűnbánat egyik megnyilvánulási formája lehetne ez.
Hogy volt-e ilyen eset, nem tudom, nem hallottam, nem olvastam róla.
De egyre inkább úgy érzem, nagyon hasznos lehetne, ha az egyik-másik egyház vezetői is szükségét éreznék az ökumenikus toleranciatáborok vagy talán inkább ökumenikus lelkigyakorlatok megszervezésének, s tennének is ennek érdekében, a kölcsönös bizalmon alapuló ilyen közös akciók hozzájárulnának az emberek közötti szeretet elmélyüléséhez, amit egyébként beszédeikben gyakran hangoztatnak.
Akiknek ezt említettem, barátaim rendre rázták a fejüket, hogy á, ez lehetetlen... Persze, valóban annak látszik, de éppen azért érdemes megpróbálni. Itt a fiatalokról van szó, azokról, akik nem ismernek lehetetlent. Gondolom, ezt nekünk, véneknek sem szabadna szem elől tévesztenünk.