Küszöbünk előtt a nyolcvanadik évforduló. Még nincs itt, de közelít, aztán egyszerre itt lesz. Ilyenkor gyorsabban múlik az idő. Úgy suhannak el szemem előtt az évek, mondta nekem nagyon régen egy idős riportalanyom, akár egy gyorsvonat. Most már kezdem érteni én is.

Fotók: Hét Nap archívum

Nyolcvan esztendő tehát. Egy ember életében tengersok, egy újság életében sem kevés. És ebben a nyolc évtizedben benne van az én harminc évem is.

Az évforduló közeledtével a Hét Nap mostani vezetői arra kértek fel, hogy szaladjak kicsit a rúd elé, hogy erről a három évtizedről, közel egy emberöltőről adjak számot, de valahogy másképp, mint ahogy ezt a hatvanadik évforduló alkalmából egyszer már megtettem. Igazuk lehet: 2025 tavaszán más idők járnak, mint jártak a 2005-ös és 2006-os esztendőben. Húsz év alatt jócskán megváltozott a világ. Még ez a mi kisvilágunk is, amelyben a sors (balsors?) élni rendelt bennünket. Másképp kell szólni az Olvasóhoz, mint ahogy másképpen szólnunk egymáshoz is, még ha ezt sokszor észre sem vesszük.

Szabadriporterség

Akkor hát nézzük az 1983-as esztendőt, amikor harminchat évesen a 7 Naphoz kerültem. Ahogy korábban már többször is elmondtam: a Délvidék egyik legjobb szerkesztőségéből, a Hornyik Miklós által vezetett mindenre Képes Ifjúságból, ahol újságíróvá-íróvá érésem, érésünk történt, s amely kisebbségi ifjúsági lap létére több mint 10 000 példányban jelent meg. A Képes Ifjúság akkor nem a tizenévesek lapja volt elsősorban, hanem a huszon-, harminc- és negyvenéveseké, s arról tájékozódhattak belőle az olvasók, hogy kisebbségi létben hogyan is élünk mi a Délvidéken. Veretes riportokat, tárcákat, kommentárokat, nagyriportokat írtunk, talán mert elhittük Bori Imre tanár úrnak, hogy az újságírói műfajoknak is csak akkor van értelmük, ha írástudók írják őket. Nem véletlenül jelent meg abban az időben oly sok jelentős könyvünk a szerkesztőség tagjaitól.

Aztán durrant néhányat a karikás ostor (no, nem a Kántor Lajos bácsié, amellyel záróra után gyöngéden ki szokott bennünket tessékelni a Dominóból), s néhányunknak el kellett jönni a szerkesztőségből. Kinek ide, kinek oda, kinek meg sehova. Öregek vagyunk, mondták az akkori megmondhatók, nincs mit keresnünk egy ifjúsági lapnál. Még majd magyarságra neveljük a fiataljainkat, tartást adunk nekik az írásainkkal. Bizonyára igazuk is volt.

Nekem akkor már három könyvem is megjelent, a Szakadó című riportkötetemre már jóval korábban megkaptam Újvidék város nagykorúsági díját, a Jártatásra a Szirmai Károly irodalmi díjat, nagy port felvert Ketrecbál című regényem pedig kiherélve ugyan, de végre megjelenhetett, így nem tehettek az utcára. Ráadásul még az a kegy is ért, hogy a Forum vezérigazgatója megbeszélte a 7 Nap akkori vezetőivel, hogy felvesznek riporternek. (Írótársak voltunk, ennyit tán megérdemeltem.) Egyetlen kikötésem volt csak: szabadriporter (így egybeírva) szerettem volna lenni. (Vagyunk így ezzel egynehányan: mindig szabadok szerettünk volna lenni — ebből a vágyból született meg jóval később a Szabad Hét Nap is.)

Annyi év távolából is hálás vagyok az akkori Hét Nap-osoknak: rendesek voltak, s az idő múlásával be is fogadtak maguk közé. Nagyszerű csapat írta, illusztrálta, szerkesztette s irányította akkor a hetilapot, közöttük jó néhány kiemelkedő egyéniséggel. Nem véletlen, hogy ötvenezres példányszámban jelenhetett meg.

Én pedig ott folytattam, ahol néhány héttel korábban a Képes Ifjúságnál abbahagytam: elkezdtem megint járni a terepet, Dormán László kenyeres pajtásom után Szabó Attila személyében a 7 Napnál is nagyszerű fotós társra találva. Elkezdtem ismét írni a riportellenőrzéseket, a visszalapozásokat, mehettem újra második szülőföldemre, Baranyába, korábbi nagyriportjaim legfőbb színhelyeire: Dél-Bánátba a Szakadóhoz, aztán Maradékra, a Muravidékre és Székelyföldre… Ismét otthon lehettem egykori riportalanyaim között, lejegyezhettem nyomasztó gondjaikat, ritkábban örömteli pillanataikat, a 7 Nap olvasóinak számot adhattam csendesen folydogáló életükről. S mit ad Isten, egyszer még Tito kedvenc tartózkodási helyére, sok történelmi találkozás színterére, Brioni szigetére is eljutottam, s Békeoázis címmel nagyriportban számoltam be az ott tapasztaltakról.

Petkovics Kálmán, az akkori 7 Nap egyik első embere, a méltatlanul elfeledett kiváló szociográfusunk A 7 Nap útja című könyvében azt írja, hogy riportírói pályám itt teljesedett ki igazán, amivel ennyi év után is köszönettel egyet kell értenem.

Békeévek voltak ezek, habár a kisebbségi újságírásban, akárcsak a kisebbségi lét egészében is, nincsenek igazán békeévek. Készültségi állapot van, figyelés, várakozás: mikor fog megint valaki beleköpni a levesünkbe.

S ebben a készültségi állapotban egyszer csak csoda történt. Persze nem magától. Mindnyájan, akik akkor ott voltunk, tettünk érte, hogy ez megtörténjék. A 7 Nap 1985-ös évfolyamának március 22-ei száma 60 810 példányban jelent meg. (Emlékeim szerint a 7 Nap volt az egyetlen újságunk, amely impresszumában minden alkalommal precízen feltüntette a példányszámot.) Még most is, ahogy nézem a bekötött régi évfolyam impresszumát, beleborzongok. Úristen: 60 810 példány! Ennyi olvasóhoz jutottunk el minden áldott héten! A 7 Nap volt ebben az időben a Kárpát-medence talán legnagyobb példányszámú hetilapja. Később csökkent ugyan valamelyest a példányszám, de végig ott maradt az 55 000 közelében…

Ellentmondás? Dehogy

Aztán egyszerre vége lett ennek a viszonylagos békeidőszaknak, nyakunkba szakadt a miloševići diktatúra, mindegyre szaporodó jogtiprásaival, nagyszerb sovinizmusával, magyarellenességével, joghurtforradalmával, háborús uszításaival, aztán a háborújával, s elsodort mindent, ami szép volt, vagy legalábbis elviselhető kisebbségi életünkben. Elsodorta persze hetilapunkat is. Gátlástalan kiszolgálóit ültette a szerkesztőség nyakába főszerkesztőnek, majd amikor ez ellen kétszeri sztrájkkal is tiltakoztunk — nem a megalázóan alacsony fizetések miatt, hanem az egyre durvuló nagyszerb diktatúra bekebelezési kísérlete ellen, a sajtószabadság és az újságírói tisztesség védelmében —, az utcára lökött bennünket, megszüntette a 7 Napot. Negyvenötezer példányban jelent meg ekkor az újság. Ezt tette tönkre, ezt kellett tönkretennie a hatalomnak.

Így szűnt meg s így lett elpusztíthatatlan a 7 Nap — írtam a hatvanadik évfordulón. Ellentmondás? Dehogy.

Előttem az 1990. esztendő októberének gyászkeretes, hófehér címoldala. Mint valami üresen tátongó sír télidőben. Behunyom a szemem, s máris látom az üres címoldalakon beküldött színes gyermekrajzokat, a vigasztalókat, a gyönyörűséges virágokat meg madarakat, hallom a barátaink, a munkatársaink, az olvasóink biztató-bátorító szavait és telefonhívásait…

A szerkesztőségnek, e maroknyi csapatnak ez adott erőt hozzá, kapaszkodót, hogy együtt maradjon, hogy Új Hét Napot alapítson, majd amikor azt is elorozták tőle, a Szabad Hét Nap hasábjain feltámadjon. Olyan dolgokat vállaltunk, amelyekbe sokkal nagyobb és erősebb szerkesztőségek is belerokkantak volna. Az egész délvidéki magyarság tájékoztatását, szolgálatát: a tömbét és a szórványét egyaránt. A Szabad Hét Nap köpönyegébe burkolva letettük a Bánáti Újságot olvasóink asztalára — hogy ne csak szónokoljunk a szórványról, hanem tegyünk is érte valamit —, de mellékletként jó ideig mi jelentettük meg a Tisza Mentét, a Dunamelléket, a Bácsországot, színházi magazinunkat, a Tháliát s a délvidéki magyarság egyik legfontosabb kiadványát, „okoskönyvünket”, a Vajdasági Magyar Kalendáriumot, amelyből nemcsak itthon, hanem az anyaországban, az egész Kárpát-medencében, sőt még Nyugaton és a tengerentúl is tájékozódtak itteni életünkről nemzettársaink… Emlékszik még rá valaki? Vállalásainkba — szinte a legalapvetőbb feltételek híján — kicsit belerokkantunk, belefáradtunk, a szolgálatra ráment az életünk. Többen kibuktak közülünk, mások áttelepültek az anyaországba, s legalább ennyien időnap előtt átköltöztek az odafönti redakcióba — nagyon hiányoznak!

(A Hét Nap, a Hét Napok nyolc évtizedének egy szakasza világraszóló, párját ritkító sajtótörténeti kuriózum: volt néhány hónap, amikor HÁROM Hét Nap jelent meg egyidejűleg: az Új Hét Nap, a Szabad Hét Nap és a 2x7 Nap, amelyet a miloševići hatalom állított ellenünk csatasorba. Szegény délvidéki magyar újságolvasó: nem győzte kapkodni a fejét.)

A diktatúra bukásával aztán valahogy sikerült visszaszerezni ősi jussunkat, a Hét Napot. (Ez sem ment könnyen és egyszerűen, ez a történet is megérne egy misét.) Visszatekintve most szinte beleborzong az ember, ha arra gondol, hogy mi mindent kellett nekünk megtennünk ahhoz, hogy visszaperelhessük s aztán meg is tarthassuk ezt az ősi jussot az Olvasó és a most munkálkodó kollégák számára. Mi mindent kellett csinálnunk az újságkészítés mellett! Jómagamnak is, aki annak idején szabadriporternek szegődött el a hetilaphoz. Hogyan kellett muszáj Herkulesként több alkalommal is alapító főszerkesztővé válnom, kilincselnem támogatásért, papírért, saját nyomdagépért, élőújságot szerveznem, olvasókat, támogatókat toboroznom az újság megtartása érdekében.

Együtt az újság és olvasója

Ebben az időben esett meg, hogy interjút készítettem dr. Hámori Józseffel, a világhírű agykutatóval, az Antall-kormány kultuszminiszterével, s közben kiderült, hogy a miniszter úrnak szabadkai gyökerei vannak, s ezek egészen Csáth Géza családjához vezetnek. Ilyen felfedezés után nem tehettem mást, mint hogy próbálkozzak: segítséget kértem hetilapunk számára. Nem sokkal ezután személyesen hívott fel telefonon a miniszter úr, s jelezte: sikerült szerezniük egy Svédországban leszerelt nyomdagépet, és ezt szívesen a rendelkezésünkre bocsátanák. Így lett újságunknak újra nyomdagépe, amelyet rengeteg bonyodalommal áthoztunk az anyaországból, s biztonságba helyeztük Tóthfaluban, Utasi Jenő atyánál. Jó néhány évig itt is nyomtattuk az újságot.

S az akkori körülményeket felidézve: súlyos papírhiány volt, minden göngyöleget magunknak kellett beszerezni, s áthoznunk Magyarországról. A ránk nehezedő súly szolidárissá tett bennünket, konkurens lapokat: sem előtte, sem utána nem voltunk úgy együtt, mint akkor. A Napló és a Családi Kör nekünk adott kölcsön papírt, amikor megszorultunk, mi később a Naplónak és a Magyar Szónak, hogy egyetlen napilapunk rendesen megjelenhessen. Hát ilyen idők jártak akkor.

Szorult helyzetünkben onnan is érkezett segítség, ahonnan talán nem is remélhettük. Teller Ede világhírű tudósunk, a hidrogénbomba atyja nemcsak exkluzív interjút adott nekünk, hanem kuratóriumi tagként Csoóri Sándorral és Dobos Lászlóval együtt megmozgatták a Magyar Kultúra Alapítványt is, hogy ítéljen meg a számunkra némi papírtámogatást. Dr. Béres József, a Béres Csepp feltalálója a vele készített interjúsorozat mellett közlésre rendelkezésünkre bocsátotta tudományos írásait, s eljött az élőújságjainkra is előadásokat tartani, mint ahogy eljöttek az Aranycsapat tagjai: Puskás Öcsi, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő s a háromszoros olimpiai aranyérmes vízilabdázó, Gyarmati Dezső is… Írásaikkal pedig Illés Sándor bátyánk, Beke György, Herceg János, Németh István, Kopeczky László, Cs. Simon István, Bogdán József volt ott velünk…

Ez segített életben tartani hetilapunkat: az Új Hét Napot, a Szabad Hét Napot, s aztán a Hét Napot. Meg persze a legendás hírű élőújságok, amelyeket igazán mi honosítottunk meg ezen a vidéken. Nem múlt el olyan hónap, amikor ne tartottunk volna legalább két élőújságot. Ott igazán együtt volt újság és olvasója.

Mit is írtam egyik régi vezércikkemben ezekről az élőújságokról: „Istenem, hol mindenhol nem jártunk! Felsorolni is képtelenség, hisz tele lenne vele az újságoldal. Eljutottunk a legtávolabbi és legeldugottabb helyekre is, nem kerültük el Dél-Bánátot, Dél-Bácskát meg a Szerémséget sem, de többször megfordultunk Szegeden, Budapesten, s még a Drávaszögben és a Muravidéken is — amikor még egyben volt ez a szerencsétlen ország.”

A „visszaperelt ősi juss” első időszakában a Hét Nap kereste a helyét, s annyi év után most úgy látom, hogy végül sikerült megtalálnia. A Magyar Nemzeti Tanács, a Vajdasági Magyar Szövetség támogatásával nagyobb biztonságba került, mint a korábbi évtizedekben bármikor. Rálelt azokra a feladatokra, amelyeket a puszta tájékoztatáson túl a közösség megtartása és felemelése érdekében el kellett végeznie. Mindvégig a magyar úton haladtunk, s úgy hiszem, halad a mostani szerkesztőség is. Az alapelv, amelyet annak idején megfogalmaztunk, mit sem változott: „Lehetünk mi mindentől és mindenkitől függetlenek, ám a vajdasági magyarság gondjaitól-küzdelmeitől sohasem. Mert elválaszthatatlanul összetartozunk: újság és olvasója.”

És még valami. Sok mindent tudok én az írott sajtó térvesztéséről, a legkülönbözőbb új formák megjelenéséről és eluralkodásáról, de hát az újság mégiscsak az, amit nagy-nagy tehetséggel és az Olvasó (a Közösség) iránti elkötelezettséggel írnak, nyomdafestékkel (vagy már valami mással?!) papírra nyomtatnak. Amiért el lehet menni a trafikba, a boltba, vagy amit elhoz a lapkihordó, a postás. Ami nélkül nem szerda a szerda.

Ez a visszaemlékezés csak egy írás, semmi több, semmi más. Jó néhányan majd, akik azoknak a nagyon szigorú és mégis oly csodálatos időknek a tanúi és alakítói voltak, s akik még nem az égi redakcióban sürgölődnek, nyilván ideteszik majd a saját írásukat. Hogy ennek mi értelme? Talán majd némi tanulsággal szolgál az utánunk jövőknek. Mert ebben a fejtetőre állt világban könnyen megtörténhet, hogy egyszer csak nekik is vissza kell követelniük ősi jussukat, a Hét Napot, s összekapaszkodva megvédeni azt.

P. S.

Említettem már, hogy ez a visszaemlékezés csak egy írás, semmi több, semmi más. Írás a jó harcokról. Mert bizony rossz harcok is voltak. Ám én a legelején eltökéltem, hogy ebben a visszaemlékezésben csak a jó harcokról írok. A rossz harcok történetét talán majd megírják azok — ha lesz bátorságuk hozzá —, akik ezeket a rossz harcokat minden időben vívták.