Ismét ránk köszöntött egy új színházi évad. Persze ilyenkor a szokásosnál nagyobb sürgés-forgás inkább csak a hivatásos színházaknál érezhető, de nem csoda, hiszen ott máris készülnek az első bemutatókra. Műkedvelő színjátszóink háza táján más a helyzet. S ez is érthető. Természetesen ők is készülnek majd az első bemutatókra, de nekik nehézkesebben megy ez a folyamat (az előkészületekre gondolok), időigényes, és sok mindentől függ. Mindenekelőtt meg kell teremteni a színjátszó csoportok zökkenőmentes tevékenységének a feltételeit. Amikor ez megvan, akkor kezdődhet a munka. A darabválasztás, a társulat, a rendező személyének kérdése és még sok más foglalkoztatja ilyenkor színjátszóinkat. Mindenesetre színjátszó mozgalmunk él, és a maga módján készül a 2011/12-es színházi évadra.
Ezúttal néhány észrevételt szeretnék megfogalmazni műkedvelőinkkel kapcsolatban. Mindenekelőtt a dél-bánsági magyar nyelvű színjátszókról szólnék, vagyis arról, hogy nemigen adnak életjelet magukról, egész egyszerűen nincsenek jelen a mozgalomban. Ezt egyébként az a tény is alátámasztja, hogy az utóbbi években a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók Találkozójára a déli végekről egyetlen csoport sem nevezett be. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy megszűnt a műkedvelő színjátszás. Semmiképpen sem. Egyszerűen megrekedt, a színjátszók magukra maradtak, mert nincsenek mögöttük, velük azok a szívós, áldozatkész emberek, akik éltették a mozgalmat. De menjünk csak sorjában!
Torontálvásárhely kétségkívül a dél-bánsági műkedvelő színjátszás központja. Működésének igen gazdag hagyománya van. A mozgalomban való részvételét a XX. század húszas éveitől kezdve követhetjük figyelemmel.
A torontálvásárhelyi (debelyacsai) színjátszókkal mintegy másfél évtizeddel ezelőtt találkoztam. Bácskertesen (Kupuszinán) a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók III. Találkozóján vettek részt. Az igen tehetséges bánsági társulat Petar Petrović: Vadvirág című színpadi játékát mutatta be Mérges Sándor értő rendezésében. Ezután jó néhány éven át rendszeresen megjelentek a mozgalom legrangosabb rendezvényén. Előadásaikkal, melyeket rendre Mérges Sándor rendezett, szép sikert értek el. Aztán egyszer csak elmaradtak. Hogy mi okból, nem tudjuk, de tény és való: a bánsági műkedvelő színjátszás fellegvárában elhallgattak a múzsák.
A székelykevei műkedvelő színjátszásról elég hiányosak az ismereteink. Ezért szerzett számomra olyan kellemes meglepetést, amikor tíz évvel ezelőtt az amatőr színjátszók Nagykikindán megtartott VI. szemléjén a székelykevei Szalmaszál Ifjúsági Művelődési Egyesület színjátszóival találkoztam. A fiatalokból verbuválódott társulat nagy sikerrel mutatta be Szofrán Tamás székelykevei szerző Disznóvágás című vígjátékát. Tehát voltak színjátszó mozgalmunknak elkötelezettjei Székelykevén. Miképp Ürményházán is voltak. Hiszem, hogy vannak még, akik nem felejtették el az Ürményházi Ifjúsági Klub emlékezetes előadását: Iváncics Tamás A tékozló fiú című rockoperát, mellyel 2002-ben szerepeltek színjátszóink hagyományos találkozóján, Szabadkán. Micsoda meglepetés volt! A darabválasztás, a társulat érett játéka, valamint a rendezőpárnak, Viola Lujzának és Dulka Andornak a dicséretes munkája.
S hadd említsem meg Pancsovát is. A korabeli krónikások szerint a második világháború előtti (1925-ben, majd 1938-ban), és minden valószínűség szerint az utána következő években, hallattak magukról a pancsovai magyar műkedvelő színjátszók. Konkrét példát is említek. A kilencvenes évek végén alkalmam volt látni a pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesület színjátszóinak egyik igen szépen megkomponált darabját: Orbók Attila Ficskám című produkcióját, melyet Jakus Viktória rendezett meglepő rátermettséggel.
Természetesen Versecről és Hertelendyfalváról sem szabad megfeledkeznünk. A két eltérő körülmények között élő kis közösség műkedvelő színjátszásáról általában keveset tudunk. Annyi azonban bizonyos, hogy Versecen a harmincas években, Hertelendyfalváról pedig a húszas években már életjelt adtak magukról a színjátszók. A későbbiek folyamán, sajnos, már nemigen hallhattunk egyik közösség társulatának tevékenységéről se.
Ezzel az írással, most az évad elején, arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a dél-bánsági műkedvelőknek szükségük van segítségre, a segítségünkre. Szerves részei a vajdasági magyar nyelvű színjátszó mozgalomnak, nem szabad őket magukra hagyni. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel nem mondtam semmi újat. Ha pedig így van, akkor, ugye, tudjuk, hogy mi a dolgunk!