— Most magán a sor, hogy elutasítson, hiszen én már jó néhányszor megtettem ezt — mondja fáradtan a gyűrött arcú férfi. — Úgy érzem, ha előbb került volna sor erre a beszélgetésre, talán másként alakul minden. Igazából azt sem tudom megmondani, hol és mikor születtem, állítólag kora hajnalban egy kisváros piaci asztalán találtak meg. A pokróccal kibélelt gyümölcsösládában csak egy zsebóra volt, és egy cédula, valószínűleg a születésem dátumával. Egy idős, özvegy néni vitt haza, az első emlékeim is vele kapcsolatosak. Hófehér haja volt, és mindig mosolygott, még akkor is, ha valamiért megdorgált. Egy nagyobb gyümölcsös és veteményeskert helyezkedett el a családi ház mögött, Ila nénit — és engem is — ez a terület tartott el. Azt mesélték, hogy amíg egészen kicsi voltam, babakocsiban tolt a piacra, később pedig, amikor már járni tudtam, ott ügyetlenkedtem a lába körül, így nőttem lassan iskoláskorba. Az elemi második osztályába jártam, amikor Ila néni egy reggel nem ébredt fel, hiába próbáltam felkelteni.

A temetés után néhány héttel eljöttek értem, összeszedték a holmimat, és bevittek a városba. Addig a szomszédok gondoskodtak rólam. Családi elhelyezésbe kerültem, de ugyanazon a helyen soha nem voltam néhány hónapnál hosszabb ideig. Valamilyen kényszer űzött, hogy keressem az igazi otthonom, melyet sajnos sohasem találtam meg. Az iskolát nem fejeztem be, még a négy elemit sem. A magam útját jártam, senkitől sem féltem, senkire sem hallgattam, és senkihez sem kötődtem különösebben. Tavasztól késő őszig elcsatangoltam a környéken, ha éhes voltam, tojást, gyümölcsöt, vagy ha alkalmam volt, akkor pénzt is loptam. És lassan tizennyolc éves lettem. Időközben megismertek a rendőrök is, de úgy látszik, szelíd lelkű tolvaj voltam, mert sohasem bántott senki. Még a felnőtté válásom előtt jelentkeztem katonának, és néhány hónap múlva be is hívtak. Kraljevóban töltöttem egy évet, egy kicsit rendbe is szedtem ott magam, de amikor leszereltem, nem tudtam, hova menjek. Hiszen otthonom sem volt, illetve olyan embert sem ismertem, aki örült volna nekem. Visszajöttem hát ide, ahonnan indultam.

Itt találkoztam egy nővel, aki néhány évvel idősebb volt nálam, és akinek szintén nem voltak gyökerei. Összeházasodtunk, született egy fiunk és egy lányunk. Egy autómechanikustól, akinél segédmunkásként dolgoztam, kaptam egy ütött-kopott lakókocsit — ez volt az első igazi otthonunk, hiszen a miénk volt. Amikor a fiunk tízéves lett, a feleségem elhagyott. Bánatomban elkezdtem inni, emiatt pedig kirúgtak a munkahelyemről. Napszámba jártam, hogy legalább enni tudjak adni a gyerekeknek, de ők is megelégelték a helyzetet, és előbb a lányom, majd a fiam ment el otthonról. Egyébként amikor ittasan értem haza, nem is érdekelt, hol vannak, örültem, hogy semmit sem kérnek tőlem. Ha viszont józan voltam, kerestem ugyan őket, még a rendőrség segítségét is kértem, de ők csak élték a maguk kis életét. A fiam időnként még megjelent nálam, de sosem kért tőlem semmit. Illetve néha csak annyit, hogy kimoshassa a holmiját, máskor viszont aludni akart néhány órát. Ha a húgáról kérdeztem, csak legyintett, sokszor még el is sírta magát, és azt mondogatta: majd én megmentem a hugit.

Két alkalommal találkoztam a lányommal, legalább tíz évvel idősebbnek tűnt, és már messziről lerítt róla, mivel foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy kábítószerezik is. Még köszönni sem akart. Ahogy meglátott, azonnal elsietett. És ezt még csak fel sem róhattam neki, hiszen szülőként nem törődtem vele úgy, ahogy kellett volna. Aztán májusban megtörtént a tragédia. A fiam zaklatottan jött haza, és közölte, az egyik üresen álló tanyán, melyet gyerekbandák vettek birtokba, a húgát eszméletlen állapotban találták meg, és kórházba vitték. Hosszú idő után megborotválkoztam, tiszta inget vettem magamra, és elmentünk a kórházba. A lányom még élt, de nem tért magához, néhány óra múlva pedig a szíve is megállt.

Nem állítom, hogy azóta gyökeresen megváltoztam, hiszen igazából sosem tanultam meg, hogyan kell ember módjára viselkedni. De a kérdések egyre nagyobb teherként nyomják a lelkem: Miért nem kértem senkitől segítséget? Miért nem kerestem a feleségem? Miért nem törődtem a gyerekeimmel, hiszen a magam módján szerettem őket… Miért? Miért? Egyik kérdésre sem tudok elfogadható feleletet adni. Az egyetlen tanulság, melyet a sorsomból le tudok vonni, az az, hogy a családban csak a fiam viselkedett felelősségteljesen. Én ugyanis nem tudtam ellátni azt a feladatot, amelyet kellett volna. És túl drága árat fizettem ezért a leckéért. Nem vagyok még hatvanéves sem, de szeretném, ha legalább még annyit élhetnék, hogy megtanuljam a fiamtól, miként kell másokkal törődni.

A nyitókép illusztráció: Pixabay.com