Hallottam már játszani egészen elvetemült free jazzt, improvizált népmesékre, táncoltatott hangszerével egy egész dombosnyi embert a Road Six Saxszal, játszott Európa és az Egyesült Államok számos jazzfesztiválján, saját tercettjét vezeti, kortárs táncossal duettezik, népzenét gyűjt, zenét szerez, új utakat keres. Olyan nevekkel lépett fel, mint Hamid Drake (dob), Henry Franklin (basszus), William Parker (basszus), Piotr Wojtasik (trombita), John Betsch (dob), Dresch Mihály (szaxofon) és még sokan mások. Ha nevét látom egy zenekarban, tudom, igazi csemegére számíthatok.

Climbing with mountains című albuma 2007, a legújabb lemeze, a Szemed Kincse pedig 2014 legjobb jazzlemeze lett. 2010 jazzszemélyiségének választották, 2014-ben és 2015-ben pedig az év altszaxofonosának szavazták meg Magyarországon.

A szerző felvételei

* Azt olvastam, hogy az építészpályáról fordultál le a zene felé. Miért vonzott az építészet, és minek hatására kanyarodtál? (Végül is a zene is egyfajta építkezés, csak itt mást épít a zenész. Nem látható, belső léleképületeket.) 

— Az építészetben is a kreativitás érdekelt, akárcsak a zenében. A látvány, a megjelenés, az üzenet. A tudat más szintre vezetése. Nemrég volt szerencsém Indiában turnézni, az építészet remekei ugyanolyan erővel hatottak rám, mint a zene mesterművei.

* Ha már Indiát említed: nagyon szereted a keleti dallamokat, a keleti filozófiát. Miért? 

— Indiában lehetőségem volt találkozni az ott élők ősi kultúrájával, de évek óta követem mesterek szavait. Ugyanúgy követem a hortobágyi, vajdasági, gyimesi vagy más tájegységek mestereinek szavát. Hiszek abban, hogy az ő tudásuk nélkül semmi nincs. Követem a jazz nagy mestereinek szavát és hangját. Közelről szerettem volna őket látni, hallani és érezni! Érezni! Azt gondolom ugyanis, hogy az igazi átadás a zenét szerető és a mester között csak úgy jöhet létre, ha élőszóban (élő hangokban) történik. A CD-felvételen, lemezeken, kazettákon a zenének csak töredéke van felvéve, ennyit enged a technika. Én valahol a zene lényegét keresem. Az a „valahol” a mindenhol. Mert hiszem, hogy a lángossütő tökéletesen sütött lángosa, a festő tökéletesen megfestett képe, a szobor mozdulatlanságában a nem szűnő mozgás és a természet rendjében, színeiben elmerülő szem révülete ugyanaz. A révület szerintem a kérdés. Ezzel szeretnék foglalkozni.

* Tudom rólad, hogy sokat utazol, főleg olyan helyekre, ahová el lehet vonulni, ahol csend van, ahol a természet dominál. Kellenek a csendek a hangok közé? 

— Ahogy Hamvas és Weöres mondja, a magány nagy társaság… Én hiszek ebben. Utazó, turnézó jazz-zenészként sokszor megesik, hogy egyik nap egyik országban, másik nap egy másikban kelek és fekszem, ami csodálatos. Hihetetlen mennyiségű inspiráció és impulzus ér. Nagyon, nagyon, nagyon fontos számomra, hogy legyen egy olyan nyugodt hely, ahol ki tudom üríteni a zsebeimet, ahol meg tudom vizsgálni, milyen ajándékot kaptam, mi történt velem, mik a tanulságok. Egy-egy fesztiválon is próbálom megtalálni azt a magányos elvonulásra alkalmas helyet, amely lehet, hogy 5 vagy 10 kilométerre van a fesztiváltól, egy kukoricaföld közepén, de kell nekem ez a hely, hogy ott vagy az erdők árnyékában dolgozhassak egy kicsit a hangszeremmel, az álmaimmal.

* Amikor zenét szerzel, mennyi helyet kap az improvizáció a dalban, és mennyi a kötött rész?

— Kompozícióim az írott zene és az improvizált zene határán lebegnek. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a játszók egy tökéletesen megkomponált kottát kapnak, a téma meg van írva, a harmóniák, a basszusmenet, a ritmusszekció ritmusai, de az előadásmódját tekintve bármi megtörténhet. Sosem ragaszkodunk az előre lefektetetthez, bármikor eltérhetünk a kottától, a kiindulási irányoktól. Mert a szabadság felé tartunk. És bármelyik ponton visszatérhetünk hozzá. Ez a játszókra van bízva, a szemkontaktus, a pillanatnyi helyzetben levés a rendezőelv. Szerintem nincs jó vagy rossz zene, csak érvényes és nem érvényes. A pillanatban szeretnék zenélni a mostnak, azoknak az embereknek, akik velem játszanak, akik minket hallgatnak. A kollégáim olyan zenészek, akik velem szeretnének játszani, s az embereknek, akik hallgatják. Éppen most. A frissességnél nincs fontosabb számomra. 

* Gyerekeknek is muzsikálsz. A Dombos Festen a Magyar népmesékre improvizáltál. Miért éppen erre a témára? 

— Az a helyzet, hogy a Magyar népmesékre és a más, vizuális alkotásokra való improvizálás a gyakorlási folyamatom része volt. Huszonhét év gyakorlás során nagyon sok koncepció érdekelt. Sok harmóniamenettel, akkorddal, skálával, behelyettesítésekkel, különféle improvizációs technikákkal, ritmusokkal foglalkoztam, aztán olyan gyakorlatokat gyártottam magamnak, amelyek kiszabadítanak ezekből az elméleti utakból. Sokat játszom természetben, táncosokkal duetteztem, sokat improvizáltam festményekre vagy filmekre. Nagyon érdekelt az a lehetőség, hogy mi van akkor, ha olyan inspirációs forrással dolgozom, amelyben a zene hagyományos eszközei nem működnek. Így jutottam el a Magyar népmesékhez is, mely egy csodálatos alkotás. A gyerekekkel való találkozás ugyancsak fontos számomra. Egyrészt mert a rossz oktatási rendszer ellen dolgozom, abban próbálok segíteni nekik, hogy ne „kockán” gondolkodjanak. Hogy megértsék, hogy valami nem így vagy úgy van, hanem lehet bárhogyan. Én tudom, hogy azok a mesterek, akikkel én találkoztam, mennyire sokat változtattak a látásmódomon, és remélem, hogy az én kis gondolatfelszabadító népmesés előadásaim is valamilyen nyomot hagynak a gyermekek gondolatvilágában.

* Azt láttam, hogy nagyon jó show-man is vagy, nem csak a gyerekeket, a felnőtteket is jól bevonod egy közös éneklésbe, vagy húzod arcukat mosolyra néhány jól irányzott poénnal. Egy zenésznek fontos szerinted, hogy ilyen értelemben is kommunikáljon az őt hallgatókkal? 

— Azt nem tudom, hogy jó show-man vagyok-e… Az biztos, hogy nagyon nagy személyiségbeli változáson mentem keresztül a zenei fejlődésem huszonhét évében. A zene, a művészet a kommunikációról szól, az emberekhez pedig minden szálon el akarok jutni. Szeretnék a lábuknak zenét játszani, szeretnék a szívüknek zenét játszani, szeretnék a tudatuknak valami üzenetet küldeni. Tizennégy évesen még igencsak zavarba jövős, zárkózott kissrác voltam. Ha az utcán két-három ember csoportosult, izgalommal mentem el mellettük. A fejlődés nem szól másról, mint a változásról, a belátásról. Be kellett látnom, hogy ez a zártság gátja lesz a fejlődésemnek. Tudatosan próbálom ezt a falat lebontani, s megtalálni az utakat a közönséghez. Igen, misszióm az, hogy a szabadságról és a szépségről meséljek, mert a mestereim is ugyanerről beszéltek nekem, akár egy dobütéssel is. Megváltoztatták az életemet. Új utat mutattak. Megváltoztattak.

* Még egy kis utazás: hova utazol legszívesebben zenélés közben? Mennyire tudsz elrepülni, elutazni? 

— A művészetben szerintem nagyon fontos a transz. Amikor zenélek, az első pillanattól belehajszolom magam a révületbe, az elrévedésbe. Egy olyan világba kerülök, ahol határtalan lehetőségek vannak, és minden mindennel rokon. A legnagyobb mestereken azt láttam, hogy a koncertjeiken egyszerűen nincsenek jelen. Vagy egy magasabb rezgéssel bíró, fentebbi világban tartózkodnak. Azt hiszem, nekem mint közönségnek az a legnagyobb élmény, amikor a zenészek, művészek a határtalanságot tudják ünnepelni ott és akkor előttem. Ezáltal én is kapok egy felvezető utat, egy lehetőséget. A sugaruk elragad. Tehát gyermeki felelőtlenséggel utánzom, vagy legalábbis próbálom utánozni a mestereket. És teszem ezt a legnagyobb tisztelettel. Vágyam és zenésztársaim vágya is, hogy a zenélés pillanatában kilépjünk az időből, és húzzuk magunkkal a hallgatóságunkat is. Életcélom, hogy ebből a világból ne térjek vissza egy pillanatra sem.

Facebook: Tóth Viktor 
Facebook: Tóth Viktor Tercett
Honlap: http://tothviktor.hu
Hírek: http://tothviktornews.blogspot.com