A Kosztolányi Dezső Színház alkalmi társulata színre vitte Bornemisza Péter Tragoedia (lehetséges alcím: Electra a tanyavilágban) című művét
Azt nem merném állítani, hogy amíg a színpadon ügyetlenkedtem, szelíd alkat voltam, sőt - lobbanékonyan, hevesen minden mellém osztott színésznőbe annak rendje és módja szerint belehabarodtam. Most, a rivaldán túl, innen a nézőtérről, pénteken este, a Népszínház rozzant kamaratermében, ősz hajammal, már-már lassabban dobogó szívemmel belepistultam egyszerre három színésznőbe: Jónás Gabriellába, színházi világunk ékkövébe, Sz. Budanov Mártába és G. Erdélyi Herminába. Pedig hát reménytelen szerelem görcsöl bennem, mert tudom: az öregkor legbiztosabb jele, ha a gyertyák többe kerülnek, mint a születésnapi torta. Én már egy vagyont költhetek arra, hogy föllobbanjon azokon a gyertyákon a láng. Nos, kérem szépen, ilyen ,,frivol' bevezető után, szabad-e egyáltalán még hozzátennem valamit a látottakhoz? Szabad-e leírni azt, hogy a színház közös/közösségi művészet? Az egyéni teljesítmények sokat nyomnak a latban, de csak és csakis akkor, ha az egészet szolgálják. Ők hárman pedig azt szolgálták - térdre hullva, maszatos arccal, nagy lélekkel, még nagyobb szívvel. Igen, az elenyésző kivétel mindig fájdalmas magányt mutat, és ritkán vezet eredményre. Igazán művészi színház csakis együttes munka eredményeként születhet meg. Igazán művészi alakítás a művészek együttlélegzésében. Ahogy légüres térben nincs élet, úgy nem létezhet színész, színház légüres térben. De az előadás, amit láttam, sok fontos dologról szólt, arról, amiről napjainkban beszélni muszáj. Az előadás mégsem kritizál, nem kínál megoldást sem, hanem saját képet ad - nem a görögökről, rólunk, és közben gondolkodásra késztet, ezen keresztül felelősségvállalásra is. Ha valaki nem ,,ki', hanem ,,be' akar kapcsolódni a valóságba, nézze meg ezt az előadást, amelyet Szloboda Tibor az álmaiból szőtt.
A rendező az alsó fiókból, a naftalinból rángatta elő Bornemisza Péter kiváló művét. Létre is hozott egy különösen érzékeny, hasonló gondolkodású és azonos nyelvet beszélő kis együttest, amely képes volt tehetsége által a rendezői elképzeléseket, víziókat magas színvonalon megvalósítani, s igazolni azt, amiről eddig hallgattam (de magamban gyakran megfogalmaztam): Kovács Frigyes a Cabaret rendezésével, Hernyák György a Toll és a Zách Klára színpadra állításával, Szloboda Tibor a Siratófallal és most a Bornemisza-darab prezentálásával hamarabb lelte meg azt a színházi eszményt, mint azok, akiknek nem sikerült az alakok belső igazságának és a művészi igazságnak a szívszorító találkozását érvényesíteni (habár ők is tudják/tudták, hogy sok minden a rendező, a színészek és a színház együttélésében válhat csak őszintévé és hitelessé).
A most látott előadás nagyon őszinte és nagyon hiteles. Ezúttal nem vártunk reményvesztetten a pályaudvaron egy sistergő vonatot, nem robogtak el mellettünk a szerelvények vakon az éjszakába, most a színház hatost dobott - a 65 percben többször - és nyert. Nyert bizalmat, megnyerte magának a holnapot. Már az első percekben nem arra figyeltünk, hogy erősödnek-e vagy gyengülnek az emberi kapcsolatok, hanem arra, amit a rendező valami ördögi varázslattal a játéktérbe szorított. Bornemisza szárnyaló szép szövege gyönyörű, drámai ereje is hatásos, mégsem adja meg magát könnyen a színészeknek, a nézőknek. Nekem mégis olyan érzésem támadt, hogy: Bornemisza tegnap ragadta meg a tollat, tette le művét az asztalra s aztán csöndesen visszairamodott a múltba, hogy ne szólhasson a bele az alkotói folyamatba, ne halkítsa vagy erősítse fel Matlári Miklós akkordjait, hagyja szárnyalni a kosztümtervező fantáziáját, hagyja működni Szloboda Tibor és munkatársainak a - szigorúan ellenőrzött - gépezetét. Hagyja a rendezőt gátlástalanul dolgozni, esetleg bátran tévedni, hibákat elkövetni, mert az a művészet, ha pontosan tudjuk, mely ,,hibák' megtartandók s melyek az elvetendők. De Szloboda Tibor művészi megoldásokra hajló arzenálja majdhogynem hibátlanul működött (nagyobb figyelmet a szavakra, kevesebbet a kellékekre). A rendező alkotó helyzetbe hozta a színészeit, mindenkit. A mával fogadtatta el a nagyon régen megírt darabot, az előadással gazdag ,,hadizsákmányra' tett szert.
Jónás Gabriella - nekem Gabika marad - mindent tud. A karizmatikus színésznő, drámai színésznő hatásosan egyensúlyoz a játéktérben. Lady Macbeth, Ophélia, Desdemona és Julia Capulet egy személyben. Most is meg tudta húzni az ívet, amit a megformálandó szerep megkövetelt tőle. Pillanatokra ijedten néztem rá: ez nem a Glória, a Marinkoviæ-misztériumból, nem Antigoné a Szophoklész-tragédiából, nem egy cserfes nagylány valamelyik vígjátékból. Ő önmagát nem akarta abba a látott világba állítani. Ő a messzire látó tehetség büszkeségével néz át a vakok fölött. Egykori tanítványa, Sz. Budanov Márta játékának hatását nem a rögzítő eszközök őrzik meg, hanem az emberi emlékezet. Márta beépült társai indulataiba, magatartásába, erkölcsi felfogásába. Elképesztően pontosan játszik, akár egy svájci óra. Királyi térdet megbókoltató művészet az, amit G. Erdélyi Hermina újfent bőséggel szór elénk. Minden gesztusa, minden hangsúlya tökéletes, játékával most is a zsenialitás határmezsgyéjén jár.
Mindenről írni, minden mozzanatot felfedni, összegezni egy oldalon lehetetlen. Hiszen még egy szót sem ejtettem Korica Miklósról, akinek arcán a színházi világ, a Nagy Titkok misztériuma pereg, ,,beszél', amikor hallgat. Nem szóltam Mess Attila fegyelmezett munkájáról: külleme, belsője - találó. Itt van még Csernik Árpád a maga őserejével s alázatosságával. Katkó Ferenc duhaj, randalírozó ,,rosszember'-e, ál-Cladiusa aszúvá érett. Barátunk, Gyermán Tibor nemesként tartotta magát, majd ebként nyüszített. Matlári Miklós szövegre, cselekményre rárímelő muzsikája, Janovics Erika kosztümjei, a világosítás stb. a valóságos forráshoz vezették a színházat. Valamennyien foggal-körömmel a művészetért verekedtek, a valódi értékekért. Igen, a valódi értékekért, mert minden más lényegtelen és elfelejthető.
Bornemisza Péter: Tragoedia - Kosztolányi Dezső Színház (Szabadka) - bemutató: 2004. november 26-án a Népszínház kamaratermében - szereplők: Katkó Ferenc (Aegistus), Mess Attila (Parasitus), Jónás Gabriella (Clitemnestra), Sz. Budanov Márta (Electra), G. Erdélyi Hermina (Chrisothemis), Gyermán Tibor (Chorus), Csernik Árpád (Orestes), Korica Miklós (Mester) - kosztüm: Janovics Erika - díszlet: Úri Attila, Szloboda Tibor - zeneszerző: Matlári Miklós - rendező/mozgás: Szloboda Tibor - támogató: A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma (Magyarország)