Negyvenöt éves újságírói pálya áll mögötte, és bár hivatalos státusa nyugdíjas, továbbra is lankadatlanul dolgozik: három szerkesztőségnek küldi rendszeresen közérdekű, egyéni hangú, többnyire humorral, szatírával átszőtt írásait. 1966-ban kopogtatott be a Magyar Szó szerkesztőségébe friss bölcsészdiplomával, végigjárta a kötelező szamárlépcsőt, majd a külpolitikai rovaton kötött ki. Külföldi utazásain szerzett tapasztalatainak nagy hasznát vette munkájában. Kipróbálta magát a tévés újságírásban is, majd csaknem egy évtized után visszatért anyalapjához, és belevetette magát a belpolitikai újságírásba. A kilencvenes évek forrongásai idején a Milošević-rezsimet ostorozó vezércikkeivel sikerült magára haragítania az akkori tartományi „fejes”-eket. Jelenleg a Magyarzó Pistike messéi c. népszerű tárcában és a Vajdaság Ma internetes újság Tűlevél rovatában megjelenő szatirikus jegyzeteiben ostorozza mindennapjaink visszásságait. J. Garai Bélát a múlt héten Napleány publicisztikai díjjal tüntették ki.

* Gratulálunk! Már régtől fogva megilletett volna téged. S most, ha megkésve is, de annál nagyobb szeretettel... Komment — no komment?
— Nagy boldogság volt számomra ez a díj, annál inkább, mert pályám során nem kényeztettek el díjakkal engem.

* Kisebbségi magyar újságírónak lenni sohasem volt könnyű itt Vajdaságban. Lehettél volna más is..., de te mégis ezt a hivatást választottad. Miért?
— Lehettem volna más is... Mi több, voltam is más: serény postai alkalmazott, kitanult műszerész, biztos állással. A katonáskodás után aztán belevágtam a nagy kalandba: megtakarítottam egy kis pénzt, felmondtam a biztos állást, és belevetettem magam a tanulásba. Sikeres felvételi vizsgát tettem az újvidéki bölcsészkaron, és természetesen a Magyar Tanszéket választottam.
Kemény négyévi tanulás következett, de nem bántam meg: hatalmas élmény volt számomra, a volt inasgyerek számára a nagyvilági Sinkó Ervint, a Sorbonne-on végzett Sreten Marićot, a nagy tudású Szeli Istvánt és Bori Imrét hallgatni, elmélyülni a magyar nyelvtan rejtelmeiben a kiváló Penavin Olgával és Ágoston Mihállyal.

* Jó volt évekig együtt tanulni veled — nagyszerű volt az a nemzedék! —, majd együtt dolgozni a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében... Sok mindenen átestünk, megéltük a titói „önigazgatási szocializmust’’, a miloševići háborús időket, majd eljött a fene nagy „demokrácia’’ — s te mindvégig helytálltál, példásan ügyeltél a „mundér becsületére’’...
— Ha visszatekintek az elmúlt évtizedekre, mondhatom, valóban kijutott nekünk a változásokból. Két életre is elegendő lett volna. Amikor belecsöppentem a szerkesztőségi életbe, még kemény szocialista pártfegyelem uralkodott ott. A diplomás újoncokat nem tartották sokra, szigorú hierarchia uralkodott, amelyben nem kötelezően a művelt és képzett újságírók alkották a vezető réteget. A fő szempont a párthoz való hűség, a megbízhatóság volt. A főszerkesztő rendszeresen bejárt a pártbizottságba, s ott hol dicséretet, hol fejmosást kapott. A tartományi pártbizottság magyar nemzetiségű tagjai éberen követték a lap munkáját, és oda-odatelefonáltak, ha netán rosszul tálaltuk ennek vagy annak az elvtársnak a felszólalását. Évekkel később lassan lazult az ellenőrzés, következett az úgynevezett önigazgatási korszak, amikor már szabadabban írhattak az újságírók, szóvá tehették a hibákat, de a rezsimet csak a sorok között lehetett bírálni. Már a főszerkesztő-választásba is beleszólhattunk, legalábbis papíron.

* Hosszú évekig a külpolitikai rovat munkatársa voltál, s tudósítottad az anyaországi lapokat is.
— Tulajdonképpen a külpolitikai rovatot is azért választottam, mert ott szabadabban lehetett lélegezni. Óriási élmény volt, hogy nyugati lapokat böngészhettünk, beleolvashattunk a német, az angol, a francia újságokba. Egy ideig az volt feladatom, hogy német lapokból fordítsak, és mondhatom, nagyon sokat tanultam belőlük. A belgrádi német sajtóattaséval való ismeretségemnek köszönhettem, hogy kétszer is végigkísértem az akkor még nyugat-németországi választási kampányt, meghallgathattam Willy Brandt, Helmut Schmidt, Helmut Kohl és mások beszédeit. Kemény iskola volt ez is! Egy-egy választási nagygyűlés után rohantam a telefonfülkébe, és úgyszólván kapásból tudósítottam a lapot. Holland, svéd, izlandi, cseh, lengyel újságírókkal barátkozhattam.

* A többi között Tito útjairól is tudósítottál.
— Amikor 1973-ban Tito meghívást kapott Bonnba, mint „németszakértő”-t engem küldtek el tudósítani. Különös szertartás volt egy ilyen látogatás, talán a középkori uralkodók utazásaihoz hasonlított jobban, mint egy huszadik századi elnökéhez. Emlékezetes, hogy az „örökös” elnököt belföldi utazásain is egész hadsereg kísérte, ezért kellett a Kék vonattal utaznia, csak abba fért be a kíséret: a biztonsági emberek, a szakácsok, a fodrászok — ez utóbbiakat nem véletlenül említettem, közismert volt, hogy az „öreg” borzasztó hiú ember volt, és nyolcvanévesen is rendszeresen festette a haját. Nem volt ez máskép gyakori, évi többszöri külföldi utazásain sem. És mindenhová az újságírók tucatjai kísérték. Az országos jugoszláv lapok mellett még a kisebbségi újságok is különtudósítókat menesztettek, nem beszélve a rádiósokról és tévésekről. Hadd lássa a világ, hogy milyen jó életük van az egyenrangú nemzetiségeknek! A németek rendkívüli biztonsági intézkedésekkel fogadták a jugoszláv vezetőt, mert tartottak a csetnik vagy usztasa merénylőktől. Az én bőröndömet is átkutatták, amíg nem voltam a szállodai szobámban. Tito és Willy Brandt kancellár tárgyalásairól azonban nem sok szivárgott ki, fogalmunk sem volt, hogy egy rém fontos megállapodást kötöttek: megállapodtak arról, hogy a bonni kormány lemond az innen elűzött németek vagyona utáni kárpótlásról, s egymilliárd márka segélyt nyújt Jugoszláviának. Akkor ez óriási összeg volt, a hetvenes években ebből élt az ország. Ez volt a jutalma annak, hogy Tito a Nyugat felé fordult és különutas politikájával bomlasztotta a szocialista tábort.
Az egyik romániai látogatásán is ott lehettem, egyike voltam a hatvanfőnyi jugoszláv újságíró-különítménynek. A románokkal azonban mindjárt az elején meggyűlt a bajunk. A tárgyalásokat Bukarestben kezdték, majd leutaztak Ceausescu fekete-tengeri nyári rezidenciájába. A jugó újságírókat azonban nem akarták repülővel odaszállítani. Vegyünk repülőjegyet, vagy utazzunk saját autóval, mondták a smucig vendéglátók. Végül hosszú egyezkedés után felengedtek bennünket a jugoszláv elnök személyzetét, a szakácsokat és szabókat szállító kiszuperált légcsavaros gépre. A tengerparton tűző napsütésben sétált el a két „barát” a díszszázad előtt, mi pedig a katonák mögött álltunk, néhány lépésre tőlük. Ceausescuról annyi maradt meg bennem, hogy senkinek sem nézett a szemébe: lecsapott fejjel, sunyin kezelt hajbókoló alattvalóival. Tito fodrászai pedig rossz festéket kaphattak, mert a nyári melegben keskeny vöröses festékcsíkok csordogáltak végig az elnök homlokán. A retusált képeken ebből semmi sem látszott.

* Aztán következett a miloševići éra, a nacionalista hisztéria, a háború.
— A titói korszaknak is vége szakadt, az örökös vezérről is kiderült, hogy mégsem halhatatlan. Megkezdődött a forrongás, a civakodás, a szerb sajtó pedig lelkesen követte az új vezért, Miloševićet. Nehéz eldönteni, hogy „Slobó” tüzelte jobban a belgrádi médiát vagy az őt. Abban a nacionalista őrületben iszonyatos nyomás nehezedett mindenkire, aki szembeszállt velük, aki megkérdőjelezte a „veszélyeztetett szerbek” érdekében indított hódító hadjáratokat. Így a mi tájékoztatási eszközeinkre is. Főszerkesztőcseréket hajtottak végre, megpróbáltak olyan kádereket a nyakunkba ültetni, akik minket is befognak az uszítók kórusába. Nem túlzás, ha azt mondom: forradalmi időket éltünk. A Magyar Szóban olyan vezércikkek jelentek meg, amelyek miatt bármikor lecsukhattak volna bennünket. A fejléc alá pedig odabiggyesztettük: a demokratikus közvélemény lapja. Nyíltan ágáltunk a behívók megtagadásáért. Tüntettünk a végrehajtó tanács épülete előtt. Vendégül láttuk a szerkesztőségben az amerikai nagykövetet. Végül mégis átvészeltük ezt a veszélyes időszakot, a lap megőrizte hitelességét az olvasó előtt, és viszonylagos függetlenségét. Ez a küzdelem több erőnkbe került, mint maga az újságkészítés.

* Milyen különbséget látsz a valamikori és a mostani újságírás között, mennyiben változott meg a médiumok helyzete, szerepe és lehetősége a mai körülményekben?
— Merőben más körülményekről van szó: egyre nagyobb szerepet kap az elektronikus média, a rádió, a tévé, az internetes tájékoztatás, a nyomtatott sajtó lassan háttérbe szorul. De sokkal lényegesebb változás, hogy valamikor az egyetlen uralkodó párt igyekezett érvényesíteni befolyását, és tette ezt az állami dotáció csepegtetésével (érdemek szerint), ma pedig többpárti demokrácia van, a média pedig kvázi szabad... Akkor a hatalom részét képező Szocialista Szövetség hatáskörébe tartozott a sajtó felügyelete és a főszerkesztők kinevezése, ma pedig — ha nem magánlapról van szó — a nemzeti tanácsok lettek az alapítók, legalábbis a mi és a többi kisebbség esetében. Elméletben ez mind nagyon szép: az általunk választott tanács gondoskodik közösségünk tájékoztatásáról, a megfelelő feltételekről..., csak néha a gyakorlattal van baj. S ez a „baj” abban jut kifejezésre — ahogy én látom —, hogy a vezető párt túl nagy teret kap lapjainkban, és hogy nemkívánatos a kritikus hang.

* Egyike vagy azon keveseknek, akik mindenkor, bármilyen nehéz időket éltünk is, tisztánlátásoddal, bátorságoddal s nem utolsósorban szellemességeddel tartottad bennünk a lelket újságíróként és magánemberként egyaránt. Meggyőződésem szerint nincs olyan olvasó, aki ne keresné, s ne olvasná végig élvezettel a te írásaidat ától cettig a lapokban. Szerencsés egy alkat vagy, ritka, mint a fehér holló ezekben a picsogós, panaszkodós időkben!
— Ha pártelnök lennék, még megérteném ezt a dicshimnuszt, de így, közönséges mezei újdondászként... Igaz, hogy mindig vonzódtam a humorhoz, imádtam Karinthyt, Hašekot, Hrabalt, de ez csak amolyan szellemi táplálék. A humor, a szatíra nálam egyfajta önvédelmi mechanizmus: dühös vagyok, ha igazságtalanságot látok, ha átverést szimatolok, ha azt látom, hogy palira akarnak venni, és erre rögtön működésbe lépnek vitriolos iróniamirigyeim. Nobody is perfect, mondja kedvenc filmemben, a Van, aki forrón szeretiben az ütődött milliomos, aki a klarinétos fiút akarja feleségül venni. Nekem az a veleszületett hibám, hogy így reagálok. Mi mást is tehet a kisember a hatalmasságok ellen, mint hogy szemberöhögi őket?

* A Pistikét, sokak kedvencét, Gál László „gyerekét’’ miként fogadtad örökbe?
— Pistikénknek is kalandos volt az életútja. Az ötvenes években honosította meg a Magyar Szóban Gál László költő és humorista, a hetvenes években azonban a már említett buzgó főszerkesztő száműzte mint polgári csökevényt. A nyolcvanas évek második felében a rendszerváltozás szele és Kubát János főszerkesztő hozta vissza. Pintér Lajos humorista kölcsönözte a tollát a szókimondó koravén nebulónak, amikor pedig Lajos barátom megbetegedett, Kiss Erzsébet tárcaíró és jómagam vettük át. Aztán úgy alakult, hogy most már tizenöt éve magam „messélgetek”. Ideje lenne, hogy egy ifjú lázadó vegye át tőlem a feladatot.

* Ha te állíthatnál össze egy kedvedre való kisebbségi magyar lapot, milyen lenne az?
— Mindenekelőtt tárgyilagos és nem szenzációhajhász. Életbe vágó témákkal foglalkozna, és nem önsajnálkozással, a politikát pedig az ötödik oldalon hoznám, nonpareille-jel, lent, az alsó sarokban, az időjárás alatt. És sohasem nevezném kisebbségi lapnak, mert én se tartom annak magamat, nem engedi emberi méltóságom. Ehhez azonban meg kellene nyernem a lottófőnyereményt, mert ilyen újságot senki se hajlandó finanszírozni.

* Azt mondják, az újságírónak szinte nincs is magánélete. Te hogy vagy ezzel?
— Ez erős túlzás. Ugyanolyan nyugodt családi életet élek, hála a mániám iránt megértést tanúsító feleségemnek, mint bárki más. És ugyanúgy várom a tavaszt, hogy szombatonként beevezzek a csónakommal a Kis-Dunába, és a fűzfák alatt pecázgassak. A legjobb idegnyugtató!

* S ha újrakezdhetnéd... Mit csinálnál másképp?
— Az időgépet még nem találták fel, ezt Lukács Bélától, a zseniális fizikustól tudom. Kár törni a fejemet!

* Köszönjük a beszélgetést! További jó egészséget, és sok jó írást még!