Első kötete, a Mosolyszakadás bemutatása alkalmával ismertem meg a topolyai Népkönyvtár padlástermében megtartott író-olvasó találkozón (ahol ugyanakkor Antal László grafikusművész alkotásait is láthattuk). Mindezt csak azért hangsúlyozom, mert - déjá vu?! - itt, ezen a helyen, ugyancsak Antal László illusztrációival körülvéve hallhattam ismét második, nemrég megjelent Duna utca könyvének promócióján. A könyvet és szerzőjét először a házigazda, Náray Éva, majd pedig a Forum Könyvkiadó nevében Német Ferenc igazgató üdvözölte. A Duna utcát mint művet a kötet recenzense, dr. Harkai Vass Éva egyetemi tanár ismertette és méltatta.
- Csapjunk akkor a lovak közé, hiszen sokan várnak még, hogy beszélgethessenek veled - hallod-e, nagy népszerűségnek örvendesz Te itt a szülővárosodban, Topolyán! - mondd el, mi történt veled április óta, amikor is a bácsfeketehegyi színpadon bemutatták Beépített holmik címmel a Duna utcát... Szóval utolsó beszélgetésünk óta mi történt veled?
- Amióta nem beszéltünk, azóta letettem a vizsgáimat (Anna pszichológiát tanul Budapesten - a sz. m.), beírtam az 5. évet az egyetemen, az idén végzős lettem rengeteg egyetemi teendővel. Mintha ebben az utolsó évben már a munkára szocializálnának bennünket, nagyobb lett a terhelés. Ellentmondásos kicsit most ez a helyzet az utolsó éven, mert nagyon várom, hogy diplomázzak, munkába álljak, viszont mindez sok nehéz döntést követel majd, melyeket egyelőre nem tudok meghozni. Nagyon sok mindennek kell még megtörténnie addig, hogy dűlőre jussak, s lássam a lehetőségeimet és a korlátjaimat.
- Remélem, hogy mire eljön a nagy nap, minden összeáll a fejedben-szívedben. No de vidámabb dolgokról is beszéljünk! Úgy hallottam, nem volt eseménytelen a nyarad sem.
- Nyár elején, júniusban Svédországban jártam. A stockholmi Magyar Ökumenikus Önképzőkör szervezői meghívtak nyári táborukba, hogy felolvassak, s beszélgessünk kicsit az írásról, az életemről. Életem egyik legjobb találkozója volt ez, hiszen a tábor lakóival igen jól és gyorsan összebarátkoztunk, így a felolvasás és a beszélgetés is sokkal szabadabban, baráti hangulatban telt el. Tartottam egy kicsit attól, hogy majd a nemzeti hovatartozási téma lesz a legizgalmasabb egy nyugati szórványkisebbség körében, de érdekes, éppen ellenkezőleg, az élet, a lét, a fejlődés és a jövő bizonytalansága voltak számukra a lebilincselőbb.
- Első köteted, a Mosolyszakadás egy Sziveri János-pályázat első díjas alkotása volt, s így lett könyv belőle. Hasonló történt a Duna utcával is, hiszen ez a munkád a Forum Könyvkiadó (a 35 évnél fiatalabb alkotóknak kiírt) pályázatán bizonyult legjobbnak. Ám elég sokat kellett várnunk rá...
- Szeptemberben végre megjelent a könyvem sok huzavona, vita és munka után. Antal László illusztrációi augusztus elejére készültek el, de megérte sokat várni rájuk. László a versek hatására készítette el a képeket, melyek számomra nagyon sokat jelentenek, mert szerintem sokkal teljesebb az illusztrációkkal az összkép és a mondanivaló, melyet a verseimmel közölni akartam. A végeredménnyel nagyon elégedett, a könyvre pedig nagyon büszke vagyok. Örülök, hogy a Forum Könyvkiadó kész egy ilyen, a megszokottól eltérő kiadvány kiadására, s hogy végül úgy jelent meg a könyv, ahogy szerettük is volna. Számomra fontos volt - már a könyv megírása után -, hogy Lászlóval ismét együtt dolgozzunk, s hogy valami olyat hozzunk létre, olyan kiadvány kapcsolódjon a nevünkhöz, amely friss, nem megszokott, mindazonáltal nagyon színvonalas és egyedi.
- Ő illusztrálta az első kötetedet is. Ez a hozzá való kötődés egyfajta biztonságot nyújt neked?
- Én ezt nem biztonságnak nevezném, inkább egy kitűnő interakciónak. Nagyon tudunk egy húron pendülni, egymásra hangolódni. Tudjuk inspirálni egymást. Tizenkét éves ismeretség köt össze bennünket, barátságunk folyamatos, dinamikus. Már első gimnazista koromban eljátszottunk az ötlettel, hogy ha majd egyszer nekem lesz egy verseskötetem, akkor azt ő fogja illusztrálni. Persze egyikünk se gondolta ezt komolyan. Aztán összeállt a Mosolyszakadás, és eszembe jutott ő, azazhogy mit is ,,ígértem'' neki. És amikor kiderült, könyv lesz a Duna utcából is, természetes volt, hogy csakis őt kérem fel ennek az illusztrálására is, mert egy rugóra jár az agyunk.
- Hát... külön-külön talán nem is ajánlatos megnézni az illusztrációkat, legalábbis Náray Éva szerint úgy nagyon nyomasztóan hatottak rá az első pillanatban, amikor fellapozta a könyvedet, de mihelyt ,,összeolvasta'' őket a verssorokkal, elvesztették félelemkeltő erejüket, és csodálatosan kiegészítik hosszú verseid mondanivalóját. Szó, ami szó, nagyon egyedi, friss szellemű alkotást hoztatok létre. Megérdemlitek a Sinkó-díjat. Te hogy érzed?
- Amikor októberben kitüntettek a Sinkó-díjjal, akkor még igazából nem is tudtam felfogni a jelentőségét, mert még a frissen megjelent Duna utca című kötetemért izgultam. Akkor kezdtem el örülni neki, amikor a barátaim, ismerőseim, sőt idegen emberek is írtak az interneten, hogy gratulálnak a díjhoz, a kötethez, s hogy együtt örülnek velem. Nekem ez volt az igazi öröm, hogy megoszthatom másokkal, illetve hogy ennyien örültek ennek a kitüntetésnek.
- Mesélj valamit a Duna utcáról!
- Nem tudok mit mesélni róla. Szerintem az teljesen lényegtelen, hogy én mit és kit látok benne. Amit el akartam mondani róla, azt leírtam a versekben. A többi már az olvasó dolga. Azonkívül az is lényeges továbbá, hogy az olvasó mit olvas majd ki ezekből a versekből, nem pedig az, hogy én most mit mesélek el róluk. Ez a kötetem nem folytatása az elsőnek, a Mosolyszakadásnak. Ezek az ún. hosszúversek teljesen más hangvételűek, más témájúak. Nem kapcsolódik egymáshoz a két könyv.
- Egy pillanatra én mégis leragadok a Duna utcánál (vagy a Duna utcában). Azt hiszem, azt Te sem tagadod, hogy bizonyos önéletrajzi vonatkozásokat beleolvasztottál verseidbe. Mégis ez egy örök megválaszolatlan kérdés: egy irodalmi műben hol a határ a fikció és a valóság között? Megkérdezem ezt most Tőled is.
- Egyszer, amikor egy topolyai ismerősöm megkérdezte tőlem, hogy ez a Duna utca az a Duna utca-e, amire ő gondol, és a könyv a családomról szól-e (merthogy ismeri a családomat), akkor azt válaszoltam neki: ha minden Agatha Christie-regényt így olvasnánk, akkor az írónő bizonyára nagyon sok gyilkosságot elkövetett volna. Nem életrajzi lírai regény a Duna utca, noha kétségtelen, hogy magamból táplálkozva írtam meg. Még nem is éltem annyit, hogy bárki más bőrébe belebújhatnék, hogy más is bekerüljön a versbe azon kívül, mint amit én megéltem. Az embernek vannak olyan cselekvései, érzelmei, amelyek nem feltétlenül járnak együtt az értelemmel. Illetve egy ,,kintről” vett, lopott helyzetképpel pontosan körülírhatom a saját gondolataimat, érzéseimet anélkül, hogy azokról konkrétan kelljen beszélnem. Számomra az a lényeges, hogy azt az életérzést, ami bennem akkor és ott megfogan, hitelesen ,,kihordjam''.
- A Duna utcán kívül - ahol, mint írod, eddig voltál a legboldogabb - azért más helyszínekre is elvezetsz bennünket. Például Szabadkára...
- A szüleim szabadkaiak, de én már Topolyán születtem. Aztán középiskolás koromban én is Szabadkára kerültem, a gimnáziumban jártam, és a Sugárúton laktam. Ez életemnek az a szakasza, amikor először váltam el az otthontól, a szüleimtől, s amikor saját erőforrásaimra támaszkodva kellett beilleszkednem egy új (társadalmi) közegbe. Ekkor éreztem először a valahová tartozás életérzését - ami nem azonos az otthon fogalmával. Ezt én nagyon pontosan külön tudom választani, mert vannak összehasonlítási alapjaim. Pesten is szülők nélkül élek, viszont az ottani tapasztalataim megint mások, mint a szabadkaiak vagy a topolyaiak. Természetesen mindig szívesen hazajárok Topolyára. Az otthonom ott van, és ott is marad. Az a körülbástyázott, körülzárt élettér, ahová jó bebújni, és ahol jól el lehet bújni. De ahonnan én már egyszer kiszakadtam. A kötetben különben mindent kisbetűvel írok, kivéve azokat a szavakat, amelyek számomra nagy jelentőséggel bírnak. Ilyen például a Duna utca.