Az újvidéki szórványban élő magyar kisebbség nem kis meglepetéssel tapasztalja, hogy az észak-bácskai, tömbben élő magyarok milyen rosszul, sőt alig beszélik a szerbet, azaz az államnyelvet. Ez talán érthető is, hiszen jobbára a magyar tévét nézik, a kábelszolgáltatás pedig több tíz csatornán kínálja nekik a műsort. Magyarkanizsa, Zenta, Topolya, Kishegyes és talán még Szabadka környékén is nem érzik hiányát, sőt talán még szükségét sem a szerb nyelvtudásnak, hiszen a magyarral is nagyszerűen boldogulnak, nemcsak itt, hanem külföldön -- Magyarországon is. Vannak magyar középiskolák, egyetemi karok, magyar tanítóképző és óvónőképző, egyetemi, főiskolai szinten.
Ennek a következményeit elsősorban azok a fiatalok érzik meg, akik Újvidéken vagy esetleg Belgrádban folytatják tanulmányaikat és pályafutásukat. A rengeteg hátrány és keserűség mellett a nemzeti kisebbség egyik -- vagy talán egyetlen -- előnye a kétnyelvűség. Hiszen az anyanyelv adva van és mellé csupán még azt kell megtanulni, amit naponta hallunk az utcán, a tévében, a szomszédságban. Ha nincs ellene kifejezett ellenállás vagy ellenszenv, ezt a másodikat, az államnyelvet is könnyen megtanulhatjuk a mindennapi élet segítségével. Mondhatnánk úgy is, hogy: játszva. Az kétségtelen, hogy gyermekkorban a legkönnyebb a nyelvtanulás, ami sajnos kétnyelvű környezetben a kisebbségi anyanyelv rovására és kárára történik. Ezért kell nemcsak szeretni és ápolni, hanem következetesen használni is az anyanyelvet. Évekkel ezelőtt meglepődve tapasztaltam, hogy a szerémségi Maradékon élő rokonaim velem magyarul beszéltek, egymás közt viszont -- szerbül! Azt mondták, hogy így szokták meg. Évtizedekkel ezelőtt itt Újvidéken különösen ügyeltem arra, hogy a kislányom ne keverje a szerbet és a magyart. Egyszer, amikor arra lehettem figyelmes, hogy nagymamájával magyarul beszél ugyan, de időnkét szerb részleteket dob be, rászóltam és figyelmeztettem, hogy magyarul meséljen. Erre ő a lehető legnagyobb természetességgel így válaszolt: ezt nem mondhatom magyarul, mert szerbül történt! Sajnos ismerek újvidéki magyar családot, ahol még a gyerek is magyar iskolába jár, de otthon jobbára szerbül értekeznek. Azt mondják, csak a víkend idején beszélnek magyarul a családban, mert akkor felszabadultabbak, nyugodtabbak, akkor van rá kedvük és idejük.
Egyszóval jó és szép a kétnyelvűség, csak nehéz a viselete. Az egyik nyelvet szeretni és ápolni kell, a másikat beszélni. Egy jellemző és megható példát mondok erre, amelyből akár még tanulságot is lehetne levonni. Egy Németországban élő vajdasági magyar házaspár úgy döntött, hogy otthon a lakásban magyarul beszélnek, a lakáson kívül pedig németül. Kisfiukat is ehhez szoktatták, aki tartotta is magát hozzá. Mert amikor hazalátogattak, a társaságban a kisfiú szépen magyarul beszélt. Egyszer azonban váratlanul kihívta édesanyját az udvara, és ott németül mondott neki valamit. Magyarul ugyanis nem tudta magát kifejezni, viszont azt is tudta: a lakásban csak magyarul, az utcán viszont már lehet németül is!
Az ilyen rokonszenves szituációk azonban tragikussá is válhatnak. Amikor a kisebbségi se az anyanyelvét, se az államét nem beszéli elfogadható szinten. åk a kétnyelvűség áldozatai.