... bízott az előre elrendeltben.
Bízott, de nem ejtette ölébe kezét,
szíve új és új terveket dobogott:
életének decemberi alkonyán
tavaszi munkák lángjában lobogott.
(Olosz Lajos)
Vannak emberek, akik tudják, hogy meg vannak számlálva a lépteink, mert rövid az út, ami innen van a végtelenen. És késés nélkül érkezünk meg a végállomásra.
Vannak emberek, akik tudják, hogy nem szabad ezt a maroknyi életet mások életének megrontásával elherdálni, hiszen bármennyire porszemnyi is az ember, Isten a maga képmására teremtette, és - Reményikkel mondom - egy istenarc van benne eltemetve.
Vannak emberek, akik tudják, hogy gyenge és gyámoltalan az egyes ember; ereje csak közösségben, vállat a vállal összevetve teljesedik ki.
Vannak emberek, akik tudják, hogy esendő az ember, hogy bölcsessége nem több, mint a falevél, amit elsodor a szél, és a kárhozattól csak az mentheti meg, ha szereti a szépet, akarja és cselekszi a jót.
Vannak emberek, akik úgy járják a földet, mint a garabonciás, és rejtett dolgokat szólnak régi időkről, és kicsi dolgokat cselekednek, tudván: a legnagyobb dolog a kicsi dolog - kicsi örömvirágokkal ültetni be a világot.
Vannak emberek, akik azért élnek, hogy a mások élete szebb legyen.
Vannak emberek...
Egyre kevesebben vannak, mert lassacskán elhallgatnak, mert egyenként elköltöznek egy más vidékre, egy másik létezésbe.
Tegnap óta megint eggyel - egy becsületes magyarral és tisztességes emberrel -kevesebben vagyunk: Ádor Páltól vettünk végső búcsút. Attól az Ádor Páltól, Pali bácsitól, akit csak Kodály sokszor idézett szavaival tudok hitelesen jellemezni: volt fél kézzel lantos, a másikkal néptanító, kubikos, téglahordó, pallér, orvos - ami csak kellett, és szeretett volna minden egyéb lenni, amire csak szükség volt.
Mert valóban sok minden volt: kántor és tanító, tanár és népművelő, muzsikás, művésztelep-vezető és galériaigazgató... Az év elején, amikor a Magyar Kultúra Napján átvette a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség Magyar Életfa-díját, szerényen így válaszolt az őt faggató újságírónak: csak azt tettem - a lehetőségeim szabta határokon belül -, amit kötelességemnek éreztem.
Mi pedig, akik ismertük, tiszteltük, szerettük őt, úgy fogunk rá emlékezni, mint olyan emberre, aki tudta és tette a dolgát.
Béke poraira!