Ez a nem túlságosan reménykeltő kifejezés Bánát kellős közepén hangzott el a minap, ott, ahol csakugyan zsugorodunk oly mértékben, hogy az idei tanév kezdetén kiderült: nem indíthatnak első osztályt magyar nyelven az általános iskolában, mert nincs elég jelentkező, pedig nem egy eldugott, Isten háta mögötti településről van szó, ahol csupán már csak egyetlenegy magyar család él, hanem egy komoly városról, püspöki székhellyel s ahol még ma is élénk és eleven művelődési élet folyik és virágzik az említett nyelven is. Ahol még a háború után is gimnázium működött az említett nyelven, az elemi iskolákról nem is beszélve. A régmúltban előfordult, hogy a városnak magyar nyelvű lapja is volt, sőt magyar képviselője a belgrádi parlamentben. Ám azóta sok víz folyt le még a Begán is, és azt kellett tapasztalniuk az ott meghúzódó magyaroknak, hogy zsugorodnak. S legutóbb, napjainkban pedig azt, hogy már a sírkertjüket is elérte ez a rákfene: más vallásúak beköltöztetésével veszélybe kerülhet az ott lakók, mondhatni: az őslakosok egysége, megbolygatódik az aránya.
Miközben kívül a sírkertjeinken, az egész tartományunkban és az ország határain túl is nem győzzük hangoztatni, hangsúlyozni és folyton aláhúzni vidékünk áldott adományát, mely a többnyelvűségben, a többvallásúságban, a kultúra tarkabarkaságában jut kifejezésre. Ilyen szempontból Kelet-Közép-Európa ékköve vagyunk, amire úgy kell vigyáznunk és úgy is vigyázunk rám, mint a szemünk fényére.
Sőt a szemünk fényénél is jobban vigyázunk rá, és mégis zsugorodunk. Ezt azok mondják ki, akik élik és élvezik a sokszínűséget és minden erejükkel és tudásukkal küzdenek megmaradásáért.
Ennek ellenére a zsugorodás egyre inkább és szüntelenül fokozódik. Alig három emberöltő alatt ebben az ékkövekkel kirakott tartományban példának okáért a részint magyarokhoz, részint a németekhez tartozó zsidók csaknem teljesen összezsugorodtak, még inkább a svábok, de a mi számunk is csaknem a felére zsugorodott. Az okokat tudjuk; némelyeket tudomásul veszünk, másokat tudatosan letagadunk.
Mindez talán egy pindurkát annak (annak is!) tulajdonítható, hogy még mindig nem találtuk meg azt a formát, amelyet Hongkongban, Finnországban, avagy Tirolban már fölvirágoztattak. Mert a mi két autonómiánk, mind az elszakadóban levő, mind az immáron csak papíron létező, nem működik megolajozottan. Olyan részecskék zsugorodnak bennük, amelyek a lényegüket, sokszínűségüket veszélyeztetik.
Mielőtt azonban ez a zsugorodás a végső szakaszába érkezne, mindnyájunk sorsáért vérző szívvel aggódó vezetőink rátalálnak a már az egész országot fenyegető zsugorodás (a déli tartomány esetleges elvesztésétől való félelem nyomására is) megfékezésének fényes útjára. És mindeközben nem a hongkongi vagy a finn autonómiamodellt kínálják föl a déli tartományban élő ,,kisebbségnek', hanem a világ legtökéletesebb autonómiamodelljét, amiről egyelőre a kiötlőinek sincs világos képük, elképzelésük. De ha ennek a képe kitisztul a fejükben és kapva kapnak érte az albánjaink, akkor a kucorai ruszinok meg a rábéi magyarok szemében is felcsillanhat a remény. Mert abból a legtökéletesebből ők is részesülnek.
És örömmámorunkban is csak sajnálhatjuk, hogy ezt a zsugorodás elleni egyetlen üdvözítő gyógyszert miért nem akkor találták ki vérző szívű vezetőink, amikor még nem indult meg az ország széthullása.
Amelyben úgy zsugorodtunk, hogy erről még csak tudomást se akartunk venni. Vagy csak úgy, hogy ennek épp ez ellenkezőjét állítottuk. Álladó fogyatkozásban, károsodásban ,,gyarapodtunk'. Például nyelvkárosodásban; nem annyira a többség, mint inkább a kisebbség soraiban; hosszabb távon megkérdőjelezve ezzel egy terület, régió, tartomány többszínűségének olyannyira hangoztatott áldásos mivoltát.