Szabó Attila portréja

A torony alatti békés, hűvös galériában ülünk, s a nem régi, bácskossuthfalvi alkotótáborban megkezdett beszélgetésünket próbáljuk befejezni - életről, művészetről esik szó éppen, amikor - mintegy varázsütésre - a nyitott ajtón át belibben hozzánk egy pillangó, s kéjesen kiterítve finom erezetű, színpompás szárnyát egyenesen az asztalunkra ereszkedik. A Szépség maga - mondom én. ,,A pompa ez, részvéttelen, derült, / magába-forduló tökéletesség” - mondaná Kosztolányi. S mit mond beszélgetőtársam, Szajkó István?
- A művészembernek, festő embernek az esztétikum nem ugyanazt jelenti, mint másnak. Azért festő a festő, hogy a saját festői látását - és a festés, az végtére is nem más, mint esztétizálás! - valahogy közelebb vigye másokhoz. És akkor nemcsak azt a mindennapi szépet látják az emberek, hanem azt is, amit ő lát.
- A te számodra nyilvánvalóan elsősorban a kép esztétikai hatása a fontos, nem pedig az ,,angazsáltsága''. De ugyanakkor egy vidékhez, ehhez a vidékhez is kötődsz, ennek a tájnak a motívumaiból, embereiből, ennek a tájnak a hangulatából képződnek le a képeid. Elég csak a közkedvelt biciklis és galambos festményeidre gondolnunk...
- És miért szeretik a biciklis képeimet az emberek? Nem azért, mert nekik is van kerékpárjuk, illetve mert a bicikli szép - én ugyanis nem szép bicikliket festek -, hanem azt gondolom, hogy a kerékpárnak nagy asszociációs ereje van, illetve hogy itt az ellipszis ereje a döntő. Van egy ellipszis, a biciklikerék, ami bevisz a térbe, vagyis ami meghatározza a teret, ez pedig nem más, mint egy modern perspektíva-jelzés. És a festményhez ez elég.
- A te festményeidet nézve olyan érzésem támad, hogy maga a végtelen idő hömpölyög végig rajtuk, az élet hatalmas folyama, aminek a lüktetését, befejezetlenségét érezzük, a szüntelen mozgást, hiszen mi magunk is az energiarészecskék szüntelen mozgása, egymásba kapaszkodása által jöttünk létre a bennünket körülvevő tárgyakkal együtt. Nálad a bicikli is - még a falhoz támasztott is! -, a postaláda is meg a városháza tornya is ,,mozgásban'', befejezetlen állapotban van, s erős a késztetés, hogy a szemlélő maga fejezze be a festményt...
- Teljesen helytálló, amit mondasz. Az élet - ez stimmel. Mert magából az életből merít az ember. És valakinek a festészet maga az élet - például nekem. De van egy kevésbé költői megközelítése is a dolognak, mégpedig az, hogy a motívum átalakul a festészet, illetve az idők folyamán. Az első biciklit kb. 30 éve festettem meg - egy zöld járgányt egy zöld imaginárius térben, és amit most láttál az új képemen Moravicán, az is ilyesmi. De mi történt az elmúlt 30 évben? Az, hogy ez a kerékpár átalakult jellé. Nekem az a fontos, hogy bele legyen hasítva a zöld felületbe a bicikli, és úgy működjön, mint egy jel, de ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy ne egy absztrakt valami, hanem egy világosan fölismerhető tárgy legyen. Használom, hajtom magam is, Szabadkán nagyon sokan használják, meg is csinálták most a bicikli-kiállítást a múzeumban, lépten-nyomon beleütközünk a városban, de kellett hozzá egy történés, nekem konkrétan egy színes álmom, hogy festői szemmel nézzek rá. Egy bizonyos perspektívából nézve számomra esztétikus, és valószínűleg a lustaságomból (is) ered, hogy a sok más motívum közül épp ezt teszem be egy imaginárius térbe, hogy az reálissá váljon.
- Mint megjegyezted, erős hatással voltak rád zágrábi tanulmányaid idején az újfiguratív festők, a Biafra csoport tagjai, akik viszont veled ellentétben politikailag angazsáltak voltak...
- De nem ez volt az elsődleges céljuk, hanem mégiscsak maga a festészet. Én is ezen a nyomon indultam el. Na már most: a figuratív festő valószínűleg mindent festene, amit maga körül lát, de fizikailag nem teheti meg, mert ő nem egy gyár, hanem csak egy egyszemélyes intézmény. Ki kell választania hát a megfelelő motívumot, amivel a legjobban ki tudja fejezni azt, amit szeretne. És ez a szabadkai tér itt előttünk azért egy hálás hely - a galambokkal, emberekkel, kerékpárokkal és persze a szecessziós épületekkel, amelyek nagyon is inspirálóak. Persze az egész figuratív festészetnek az a titka, hogy azt gondolják a szemlélők, hogy az ember, mondjuk, tájképet vagy csendéletet... fest. Nem azt, csak a körkörös és egyéb motívumok be vannak ágyazva, mondjuk, almába, körtébe, szőlőbe, és ezúttal is ugyanolyan absztrakcióról van szó, mint a tisztán absztrakt képeken. Ugyanúgy figuratív elemekkel dolgozik a művész akkor is, ha figurációt csinál. Kedvenc témám volt sokáig a színház az oszlopaival, míg le nem bontották!, meg a városháza tornya is, és sok időbe tellett, hogy amit ábrázolok, az ne csak illusztráció legyen, mint a monográfia szerzőjének, a Sirbik Attilának adott interjúmban mondtam: hogy ne csak a látvány hű utánzata kerüljön a vászonra, hanem a motívum szemlélése közbeni érzelem is. Engem a megfoghatatlan, misztikus dolgok érdekelnek elsősorban. Én nagyon szeretem a régi magyar történelmi festményeket, de pl. Benczúrnak sem az volt a célja, hogy megfessen egy csatajelenetet, hanem hogy egy képet fessen.
- Mit gondolsz, köthet-e valamilyen kompromisszumot a művész annak érdekében, hogy eladhatóvá tegye a képeit?
- Köthet, de csak kettőt: a festészetben az egyikfajta kompromisszum a méret lehet, a másik pedig a motívum. De semmiképpen sem a minőség. Tehát nem az, hogy elkezdek festeni valami olyasmit, amit biztosan megvesznek. Egyszer beállított a műtermembe egy hölgy azzal, hogy ő tudja: én kerékpárokat festek. A férje nagy motoros, mondta, nem festenék-e neki motorkerékpárt is. Hát nem jött össze a bolt.
- A portréfestészet viszont mindig is jövedelmező dolog volt a festők számára. Úgy tudom, te is műveled...
- Igen, már évek óta engem kérnek föl, hogy megfessem a szabadkai közgazdasági kar leköszönő dékánjainak a portréját. A portré szükséges rossz, azt nem nagyon szereti csinálni az ember. Többnyire nem ,,élőben'' festjük manapság, hanem tíz-húsz fotóról. De ebben az esetben is nemcsak az a fontos, hogy hasonlítson, hanem hogy én is örömemet leljem a kép megfestésében, mert ha nem így van, akkor másnak sem fog tetszeni. Persze az a legnagyobb öröm, ha nem rendelésre dolgozik az ember.
- Huszonöt éve ingázol Lókút (illetve előbb Budapest) és Szabadka között, nincs állandó munkahelyed... Meg tudsz élni, fenn tudod tartani a bakonyi és a szabadkai házadat a festményeidből?
- Nagyon nehezen. Jó lenne már hazajönni végleg. De ha az ember tiszta szívvel és lélekből csinálja, akkor valahogy legyőzi a nehézségeket.
- Végezetül: fontos-e az, hogy az embert milyen tanárok indítják el a képzőművészeti pályán?
- Maximálisan. Én nagyon szerencsésnek érzem magam ilyen szempontból, mert 73-ban, amikor beiratkoztam a zágrábi akadémiára, akkor ott a tanári kar olyan erős volt, hogy jobbat elképzelni sem lehet. Ma meg olyan is tanít ott festészetet, aki nem tud rajzolni. Pedig a rajz mindennek az alapja. Az a kotta a képzőművészethez. Ha valaki nem tud kottát olvasni, akkor az nem végezheti el a zeneművészeti akadémiát. A képzőművészetben viszont nagyon nagy lehetőség van a szélhámosságra. Pl. amatőr festők, akik nagyon meg vannak elégedve magukkal, sokszor kérdezik, mért nem tudnak ők kiállítani bizonyos galériákban, mért nem veszik föl őket bizonyos egyesületekbe. Ilyenkor én ezt mondom nekik: én is nagyon szépen harmonikázom, s ha egy kicsit iszunk, szépen elszórakoztatom a társaságot, de biztos vagyok benne, hogy a milánói Scalában azért sosem fogok föllépni mint zenész...