Ha emberek vagyunk, nincs olyan — mondhatni: esélytelen —, hogy valamikor ne okozna gondot számunkra az idő.

Mi, emberek meg vagyunk áldva az idővel. Méghozzá a véges idő a miénk, és „miénk a halál kiváltsága”, de miénk a jutalom, hogy a végesből bármikor megnyílhat a végtelen. Megtörténhet ugyanis, hogy a keretből kipattan a kép. Habár „tér és idő keresztjére vagyunk mi verve emberek” — mondja Pilinszky Simone Weil szavaival élve. Igen, igazuk lehet, viszont ha a képzeletet feszítjük az idő keresztjére, és teret nyerünk számára, a végesből elénk sétálhat a végtelen.

„És vannak mindig olyan percek, órák
olyan idő- s lélekjárási zónák
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne.”

(Kántor Péter)

Panaszáradatok sora: Odaérek a munkahelyre? Még mindig dolgoznom kell, pedig már lejárt a munkaidőm? Hány percig kell még sütni azt a piskótát? Lekéstem a buszt. :-( Mennyi idő múlva érünk oda? Elfelejtetted az évfordulót, az ezüstlakodalmunkat... Nem tudtad, hogy ma van a születésnapom? :-( Jaj, megint eltűnt egy év. Múlnak az évek, gyűlnek a ráncok, csökken a potenciál.

Mi a közös mindebben?

Az, hogy az időt mérjük. Volt, ami elmúlt, van, ami van, és mi az, ami lesz?

Miben mérjük? Leginkább percekben, órákban, évszakokban, években. „Szállj, szállj, ökörnyál, jön az ősz, megy a nyár.”; „Itt van az ősz, itt van újra”; „De hol a hó, a tavalyi?” Ugyan ki mérné magát faidőben vagy cseresznyevirágzásban? A reggeli kávéban? Barátja mosolyában? Egy nyakkendő lila dalában? Hangaszálakban, az idő szagában? Vagy prózaian, pénzben?

De gyorsan eltelt az idő — mondjuk, ha jól éreztük magunkat. De lassan jár, mondhatni: ólomlábakon, ha valami nehezen viselhető. Ha belassít a közeg, mintha mágneses tere volna, lehúz. Szétfolyhat az idő.

De kicsúszhat a kép a keretből, az órából kipattoghatnak a mutatók, és másként kezdhet ketyegni bennünk, közöttünk az idő...
 

Ha valami gondot okozhat, miért ne okozhatna felszabadulást is?

Színes terekben és világokban mért időket láthatunk ide bele. Itt nem az idegességet kotyogó ketyegő mutatók mérnek, hanem a színekben, formákban eltérő élményterek.

Az időmetaforák olyan gondolati előrerepülések, előrefutások valahova, valamihez, ami még nincs, de a képzeletünkkel, a fantáziánkkal igenis belakhatóak. Vagyis „viszik a nincset a van felé” (Cseh Tamás).

Aktiválva az érzékeinket — melyeken át a világ kapcsolódik hozzánk —, a képzeletben érzékenyítjük a számunkra izgalmasan megnyitható világainkat. Milyen metaforákban ragadható meg az időnk? Milyen történetekben a legizgalmasabb és a legvonzóbb?

Három lépéssel alkothatjuk meg kedvenc időterünket:

1. Állítsuk be időperspektívánkat

Persze hogy igaz, hogy az idő keretet is ad. Múltunk, jelenünk és jövőnk helyes perspektívába állítása megadhatja otthonérzetünk medrét. Ha helytelenül tesszük vágányra magunkban az időperspektívákat, akkor a mi volna, ha..., mi lett volna, ha..., mi lesz, ha... frusztrációgenerátorokkal húzzuk fel magunkat.

„Érdemes mielőbb végiggondolnunk, mennyire vagyunk élvezeteket hajszoló, kockázatvállaló jelenhedonisták, az élet sorsszerűségét elfogadó jelenfatalisták, a régi szép időket boldogan idéző múltpozitívak, a kudarcokról panaszkodó múltnegatívak, a célok megvalósításáért küzdő jövőorientáltak vagy a spirituális életet hirdetők transzcendentalisták. Ha tisztázzuk az időhöz való viszonyunkat, könnyebben kezelhetjük mindennapi gondjainkat, konfliktusainkat, és sikeresen elkerülhetjük a hibás döntéseket.”

Philip Zimbardo Időparadoxon című könyvében hat időperspektívát határoz meg: múltpozitív, múltnegatív, jelenfatalista, jelenhedonista, jövőpozitív, jövőnegatív.

Vagyis viszonyulhatunk pozitívan és negatívan a múltunkhoz, jelenünkhöz és a jövőnkhöz. Ezeknek az időperspektíváknak a rajtunk átsuhanó elegye adja meg lelki stabilitásunkat, határozza meg döntéseinket, azt, hogy tudunk-e kapcsolódni másokhoz, illetve hogyan, valamint azt is, hogy boldogok vagyunk-e. Bármelyik perspektíva túlhangsúlyozása kibillenti stabilitásunkat, és veszteségélményt generál.

Az az ideális időperspektíva, ha alacsony a múltnegatív szint, vagyis nem a múltunk csontjain való rágódás a legjobb elfoglaltságunk. Alacsony a jelenfatalizmusunk, vagyis tudjuk, hogy befolyásoljuk azt, amiben vagyunk, és az ahhoz való viszonyunkat még inkább. Mindenkiben megtalálható mind a hat időszemlélet, de a hangsúlyok különbözőek.

Az az ideális időperspektíva, ha erősen múltpozitívak vagyunk, mérsékelten jelenhedonisták és mérsékelten jövőorientáltak.

Múltpozitivitásunk adja a gyökereinket: családot, identitást, önképet.

Jövőorientáltságunk adja a szárnyainkat: vonzó víziókat, vágyott metaforikus tereinket.

Jelenhedonizmusunk adja az erőt: hogy felfedezzük magunkat, a helyeket, embereket körülöttünk, az érzékiség örömét.

2. Keressük meg kedvenc időmetaforáinkat

Amikor Isten megalkotta a világot, kiáradt és visszavonult. Hagyta, hogy az emberek belakják a terét. Hogyan tudunk gondolatilag olyan izgalmas tereket teremteni, amelyeket részleteiben belakhatunk? Saját világaink óráiban milyen mutató ketyeg? És a kapcsolatainkban? Kivel, miben mérjük az időt? E kérdésekre keresve a választ alkothatjuk meg metaforikus terünket, ahol sajátos idő lép működésbe. Milyen idő? Kockaidő? Történetidő? Megáll az idő? Élményidő? Szolgálatunkba állított idő? Ünnepidő? Odakozmált idő? Kizökkent idő?

3. Válasszuk ki, hogy miben mérjük, ketyegtetjük saját, kapcsolati, munka-, létidőnket?

Célunk létrehozni, lépre csalni, időtereket építeni, ahol a tér és idő metaforáiban artisták lehetünk, a „lét elviselhetetlen könnyűségén” át ugrálhatunk kézről kézre, kezet nyújtva egymásnak, jelesül vonzóbb világokba rántva be egymást.