A magyar művelődéstörténet élvonalában a XX. század elejéig rendre ott találjuk a délvidéki alkotókat, kultúrmunkásokat, művelődési intézményeket. A trianoni határszabdalást követő impériumváltás aztán lassan elkezdte átírni történelmünket, és siettek elfeledtetni velünk értékeinket. A hatvanas évek végén - a filmkészítés terén legalábbis - elkezdődött az eszmélkedés. A vajdasági magyar mozgókép ünnepe miként épül ezekre az előzményekre?
- Valóban, a szecesszió és filmművészet újdonságával világot meglepő időszakában a Délvidék is az élvonalhoz tartozott. A XX. század elején két délvidéki személyiség, a szabadkai Lifka Sándor és a zombori Bosnyák Ernő érdeklődését is felkeltette a filmezés. Az új szórakoztatási alkalmon kívül mindketten felismerték egyrészt az új művészeti ág lehetőségeit, másrészt pedig az új közművelődési intézmények, a mozi megalakulásának szükségességét. Úttörői voltak a magyar filmművészet intézményes kialakításának. Bosnyák Ernő Zomborban már 1906-ban megalakítja az első filmszínházát. Jövőre Szabadkán ünnepeljük a mozi centenáriumát, Lifka Sándor ugyanis száz évvel ezelőtt itt nyitotta meg filmszínházának kapuit. Mindketten filmkamerákkal örökítették meg környezetük eseményeit, amivel meghonosították a mai televíziózásnak utat nyitó filmhíradót. Bosnyáknak ezenkívül nagy álma volt a játékfilmgyártás. Habár a Duna menti Hollyvoodot nem sikerült életre hívnia, az első színészválogatás az ő nevéhez kötődik. A filmezésen kívül lapkiadással is foglalkozott, így mi sem természetesebb, mint hogy Sport és Film címmel ő adta ki az első filmfolyóiratot is.
Vidékünk e két kiválósága tehát a magyar filmgyártás összes főelemeit megalapozta.
* Erre a hagyományra hogyan épül a vajdasági magyar filmművészet?
- Habár a kezdeti sikerek után mindkettőjüknek derékba tört a törekvése, mégis olyan hagyományokat hagytak ránk, amelyekre építeni lehetett. Nálunk a hatvanas évek végén a Vicsek Károly és Deák Ferenc kettős közös munkájában bontakozott ki az itteni filmgyártás, de sajnos ma sincs igazán folytatása. A Vicsek, Deák páros példája ugyanis azt bizonyította, hogy egy rendező nem tud kibontakozni, ha nincs megfelelő forgatókönyvírója. A nemzeti filmgyártást tehát nem lehet forgatókönyvírók nélkül megalapozni.
A kilencvenes évek elejéig a vajdasági magyar filmgyártásban a játékfilm és az Újvidéki Televízió vonzáskörében kialakult dokumentumfilm jeleskedett. Ez a kedvező folyamat azonban a nyolcvanas években leállt. Az új körülményekhez igazodva ekkor jönnek létre a különféle filmműhelyek. Ilyen volt például a topolyai film- és videotábor, amely arra vállalkozott, hogy egybegyűjtse azokat az alkotókat, akiket a tényfeltáró filmezés érdekelt. Ennek a műhelymunkának aztán a kilencvenes években kirobbant balkáni háború vetett véget. Ekkor a Duna Televízió és az MTV felkarolta a határon túli alkotókat, és ez csaknem egy évtizedre jelentős lendületet adott a szerzői dokumentumfilmnek.
* Napjainkban milyen a vajdasági magyar filmgyártás helyzete?
- Mivel nincs produceri cég, nincs aki felkarolná a szerzői filmezést, így mindenki a maga egyéni útját járja. Ahhoz, hogy nemzeti filmgyártásról beszélhessünk, jelentősebb anyagi támogatás kellene.
A Miloševići éra alatt szinte teljes egészében megszüntették a filmgyártás finanszírozását. Csak Belgrádban lehetett pénzhez jutni, ez viszont visszavetette a vajdasági filmgyártást általában. Ennek ellenére ebben az időszakban készült el Bicskei Zoltán Nagyapáti Kukac Péterről szóló filmje, Vicsek-Deák Bolygótűz és a Nem élhetünk szerelem nélkül című filmje, de ezek jobbára anyaországi támogatásokkal jöttek létre. Tudtommal az idén nyolc dokumentumfilm készült. Időközben a középiskolákban és a tehetséggondozó gimnáziumokban is beindult a filmszakkör. Az utánpótlás tekintetében ettől egyfajta fellendülést várunk.
Lényegében tehát nálunk néhány megszállott tartja fenn a vajdasági magyar filmgyártást, amely elsősorban a portréfilmekre és történelmi jellegű dokumentumfilmekre korlátozódik. A mai közállapotok elemzését viszont senki sem tudja felvállalni, mert nincs meg hozzá az intézményes és anyagi háttér.
* Az anyagiakon kívül mi az, ami leginkább hiányzik? Miként lehetne javítani a délvidéki magyar filmkészítés helyzetén?
- Elsősorban hiányzik egy szakmai egyesület. Éppen most dolgozunk a vajdasági magyar filmalkotók egyesületének a megalakításán. Az egyesület feladata lenne, hogy a térségünkben kialakult hagyományokra építkezve fenntartsa és fejlessze a filmgyártást, segítse a filmterjesztést, hogy alkotásaink eljussanak a hazai és a külföldi fesztiválokra. Céljai között szerepelne még, hogy valamiképp megoldást találjon az utánpótlás képzésének kérdésére.
Fontosnak tartanám a vajdasági magyar filmtörténet feldolgozását és könyv alakban való megjelentetését, hiszen az elmúlt majd négy évtizedben mégiscsak majdnem 800 dokumentumfilm és 18 játékfilm készült el itt.
*A Kárpát-medencei magyar filmkészítésbe miként tud bekapcsolódni a Délvidék?
- Ma már szinte minden utódállamban elindult a magyar filmgyártás. Az elmúlt tíz-tizenöt évben a Kárpát medencei magyar alkotóknak lehetőségük van a szemléken való rendszeres találkozásra, egymás munkájának megismerésére. Éppen most, a vajdasági magyar mozgókép napján látjuk vendégül az erdélyi Sapientia Magyar Tudományegyetem film- és médiaszakos tanárait és hallgatóit, akik az ott készült filmeket mutatják be. Az erdélyi egyetem öt éve képezi a filmrendezőket, operatőröket, vágókat, gyártásvezetőket. Ez a szemléletmód és hozzáállás nálunk még hiányzik. Habár én nem is egyetemi kar megalapítását szorgalmaznám, hanem azt, hogy a tehetséges fiataljainkat ösztöndíjjal taníttassuk az anyaországi iskolákban, ahol egyébként a filmoktatás is európai hírű.
A Kárpát-medencei filmalkotók és filmjeik bemutatása egyébként nem zárul le a mozgókép napjával. A hónap közepén egy újabb válogatást láthatunk műveikből a Lifka Sándor Art Moziban.