Mintegy hatvan évvel ezelőtt, 1953 októberében két város, Zombor és Nagybecskerek magyarsága ünnepelt. Színházat avattak, szinte egyidejűleg. Hivatásos magyar nyelvű színházat.
Tudom, hogy ma már kevesen emlékeznek, ha egyáltalán emlékeznek a két színházra. S ez talán érthető is, hiszen régen volt, meg aztán a mögöttünk maradt évtizedek alatt nemzedékek nőttek fel. Nemzedékek, melyeknek nemigen volt lehetőségük arra, hogy megismerjék, hogy egyáltalán ismereteket szerezzenek színházi múltunk meghatározó eseményeiről, különösen azokról, amelyekre mi magunk sem fordítottunk kellő figyelmet, és úgy érzem, mintha még igyekeztünk is volna elfelejteni őket. Mert ha jól tudom, a zombori és a nagybecskereki magyar színházzal, legalábbis érdemben, csak ismert színművészünk, Barácius Zoltán foglalkozott. Megkésett rekviem című könyvében (Életjel, 1996) az említett két színház működését, pontosabban annak két évadját dolgozta fel részletező alapossággal, merthogy csak két esztendőn át élt, lélegzett mind az egyik, mind a másik színház. A Megkésett rekviemben a szerző a topolyai Járási Magyar Népszínház történetéről, tevékenységéről is szól. Ez a rendhagyó teátrum egy évtizedig jelen volt színházi életünkben (1949--1959). Egy későbbi írásban mindenképpen szólni kell a topolyai magyar színházról is.
A Zombori Népszínház magyar társulata 1953. október 15-én Pearl S. Buck: Kwei Lan vergődése című drámájával nyitotta meg a város első hivatásos magyar színházát. Az első évadban a kis társulatnak mindössze 5 tagja volt. Köztük olyan színészegyéniségek, mint amilyen Heck Paula és Dováth Amália volt. Később, a második évadban (1954-ben) a zombori magyar színházhoz szerződött Pataki László és Kiss Júlia. Pataki László egyben a kis társulat művészeti vezetését is elvállalta.
Két nappal a zombori magyar színház megalakulása után, 1953. október 17-én Nagybecskereken, a Béga-parti városban ugyancsak színházat avattak: az első hivatásos magyar színházat a Bánságban. Az ünnepélyes megnyitó alkalmából bemutatásra került Heltai Jenő: A tündérlaki lányok című színjátéka, melyet Juhász Ferenc rendezett. A nagybecskerekiek erős társulattal indították útjára az új színházukat. Ott volt a társulatban Juhász Zsuzsa, Gyapjas Mária, Boros Mirjana, Ormay Mária, Tusnek Ottília, Novotni Ferdinándi Ilonka, Gyapjas János, Boros István, Barácius Zoltán, Véger Ferenc, hogy csak néhányukat említsem!
A két színház nagyon hamar eggyé kovácsolódott azzal a közösséggel, amely befogadta, a szó szoros értelmében, s amely önzetlenül, őszinte ragaszkodással melléállt, nem titkolva, hogy milyen sokat, milyen nagyon sokat jelent számukra a színház, az a színház, amelynek közösség-összetartó ereje, a kollektív önismeret ébresztője visszaadja emberi méltóságukat, megszilárdítja nemzeti létük megőrzésébe vetett hitüket. És ezt a közönség, a közösség részéről megnyilvánuló, szívet-lelket melegítő magatartást pedig nemcsak Zomborban és Nagybecskereken érezte a két társulat, hanem e két város határain túl is: a Zombor környéki falvakban, sőt a Drávaszög csendes, zárt világában, no és persze ott a Bánságban, a bánáti szórványmagyarság eldugott kis falvaiban, településein.
Zökkenőmentesen működött a két színház. Mindenhol, ahol felléptek a közönség őszinte lelkesedése, szeretete fogadta őket. És mind az egyik, mind a másik élte a maga csodálatosan szép életét. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, úgy érte őket és a közönséget is (a Bácskában és a Bánságban egyaránt) a hír, hogy felszámolják a két intézményt. Döbbenettel ugyan, de tudomásul kellett venni, hogy a zombori és a nagybecskereki magyar színházra egyszerűen nincs szükség, legalábbis az ''illetékesek” szerint, akik e véleményüket meg sem indokolták. Két csodálatosan szép évad után váratlan volt ez a fordulat, amit senki sem értett, aki pedig igen, az hallgatott. Tabutéma volt ez sokáig, és talán még mindig az.
Nem a többségi nemzet temette el a két színházat, amint azt akkoriban sokan feltételezték, állították. Nem a többségi nemzet száműzte a két magyar társulatot. Nem! Mi magunk voltunk az egzekutorok. Igen, mi magunk, mert nemzettársaink között akkor is voltak, akik nem tudtak vagy nem akartak közösségben gondolkodni, akik egyszerűen csak önmagukkal foglakoztak, önmaguk szellemi ''nagyság”-ával hivalkodtak. És hogy esetleg segíteniük, támogatniuk kell, kellene a két új intézményt, az persze eszükbe sem jutott. Pedig milyen nagy szükség lett volna a segítségükre, támogatásukra, hiszen az a két színház még csak az első lépéseknél tartott. Meg kellett volna teremteni a szerkezeti felépítését, kialakítani az arculatát, és lehetővé tenni a zökkenőmentes működét.
A felsőbbrendűség gúnyájában feszítő nemzettársaink tehát nem segítették a két színházat. Ellenkezőleg. Minden alkalmat kihasználtak, hogy megkérdőjelezzék létjogosultságukat. Elmarasztalták műsorpolitikájukat, bírálták az előadások színvonalát, mert úgy vélekedtek, hogy amatőr színészekkel nem lehet színházat csinálni. (Megfeledkeztek arról, hogy 1945-ben első hivatásos színházunk társulata ugyancsak amatőr színészekből verbuválódott.) Egyszóval: a kákán is csomót kereső nemzettársainknak végül sikerült meggyőzniük az illetékeseket, hogy a zombori és a nagybecskereki magyar színháznak nincs jövője.
S nem is lett! De azért csaknem hatvan esztendő után sem ártana elgondolkodnunk a két magyar színház sorsán. Nem ártana, mondom, mert azért egy s másra figyelmeztet is bennünket. Sütő András szavaival élve mindenekelőtt arra, hogy ''annyiszor cselekedtünk ostoba módon, s a rengeteg tanulságot valamiképpen hasznosítanunk kell”.