Rajt Radóczon

Július 30-a és augusztus 8-a között a székelykevei TINET Ifjúsági Klub, karöltve a Bukovinai Székely Szövetséggel és a Vajdasági Kerékpárosszövetséggel, továbbá a székelykevei helyi közösséggel, illetve Kevevára község képviselő-testületével az idén is megtartotta a Székely Tour néven ''futó”, immár hagyományossá vált nemzetközi kerékpártúrát. A kerekezők a bukovinai Radóczban rajtoltak, a cél pedig a magyarországi Bonyhád városa volt, Tolna megyében. Mint megtudtuk, az elsődleges tervek szerint az anyaország székely városkájából is indult volna egy csapat az ''óhazába”, de ez nem jött össze! ''Kárpótlásul” a bonyhádiak augusztus hetedikén feledhetetlen fogadtatásban részesítették a karaván részvevőit: 850 km bringázás után a legényeket a közönség egyenesen a Bukovinai Találkozások nevet viselő 21. Nemzetközi Folklórfesztivál emelvényén köszöntötte! Az idei, egyébként a nyolcadik Székely Touron vajdasági, szerbiai, romániai kerékpárosok vágtak neki az útnak egy texasi kerékpározóval együtt, s közben csatlakoztak hozzájuk még néhányan a Radócz-Vatra Dornei-Beszterce-Kolozsvár-Nagyvárad-Kisiratos-Szeged-Mórahalom-Bonyhád útirány érintőpontjain.
Persze, a kerékpártúra ezúttal sem volt verseny jellegű, és tulajdonképpen minden részvevője győztesnek is tekinthető. A ''vállalkozás” céljai között a szabadidősportként űzött kerékpározás népszerűsítésén kívül a megrajzolt útirány által érintett régiók összekötése is szerepelt. Nemkülönben az elhanyagolt közös kultúránk és történelmünk megismerése, illetve a hagyományőrzés, valamint az új sportkapcsolatok kialakítása és ápolása. A helyzetjelentést és a fényképmellékletet Mlekov Ernőnek, a székelykevei helyi lap tudósítójának összefoglalójából válogattuk.
*
A tizennyolc fős különítmény július 29-én indult útnak Keveváráról (Kovin) mikrobusszal, továbbá két személygépkocsival. Nem volt könnyű feladat összecsomagolni a bicikliket meg a holminkat, hogy azok épségben átvészeljék a több mint nyolcszáz kilométeres utat. Mert bizony Romániában úgy kell közlekedni, ahogy azt a többi sofőr diktálja. Vagyis, ha előtted 140 kilométeres sebességgel ''pörkölnek”, akkor neked is tartanod kell az iramot, mert a mögötted levő is legalább annyival halad. A sebességkorlátozást, a záróvonalat szinte senki sem tartja tiszteletben. Láttunk is néhány balesetet útközben, sőt egyik személygépkocsinknak is volt ''közeli találkozása” egy taxival. Nem volt ugyan egyértelmű, hogy ki volt a vétkes egy benzinkút kijáratánál történt összekoccanásért, meg a kár is elenyésző volt, a taxis azonban szemrebbenés nélkül ráírta egy cetlire, hogy ,,száz euró'. Ennyit követelt azért, hogy ne hívjon rendőrt. Már-már engedtünk is a követelésének, csak hogy továbbmehessünk, amikor megjelent a taxi-egyesület elnök asszonya, aki húsz euróval is megelégedett. Megköszöntük ''nagylelkűségét”, majd továbbálltunk. Másnap délután érkeztünk meg, az ukrán határtól légvonalban alig tíz kilométernyire fekvő Radóczra, amely már a 14. században is virágzó település volt. Itt áll Bukovina legrégebbi kőtemploma, a Szent Miklós-templom (ma Bogdán kolostor). Azt is tudni kell, hogy a Habsburg-időszakban, amikor nagyszámú német telepes érkezett ide, Radóc Bukovina egyik legjelentősebb városának számított. Az első világháború után a várost, Bukovina déli részével együtt Romániához csatolták, a második világégés végéig pedig zsidók is éltek a településen. Legalábbis erre lehetett következtetni az impozáns - jelenleg azonban igen lepusztult! - helyi zsinagógából.
Házigazdánk, Viorel Ungurean helybeli üzletember, akit egyébként mindenki Vivinek szólított, sajátos módon kalauzolt bennünket végig a városban. Négyünket beültetett egy hűtőkocsiba, és lakodalmas menet módján vitt bennünket keresztül-kasul a városkában. Nagyokat tülkölve és válogatott oda-odaszólással illetve minden elébünk kerülőt! Megmutatta I. Bogdán moldvai fejedelem lovas szobrát, megtudtuk, hogy a helybeli temetőt a vasút osztja ketté, láttuk a katolikus templomot, a menekülteket befogadó központot is (rácsos ablakából megannyi szempár merengett az utcára).
Az első száztíz kilométer fáradalmait Vatra Dorneiben pihentük ki. Tekintettel a környező sípályákra, ennek a moldvai üdülőtelepnek nyilván télen több vendége van. Nem sokat nézelődtünk, mert másnap újabb kemény útszakasz várt ránk. Húsz kilométer után megálltunk Közép-Európa legnagyobb tőzeglápjánál, majd pedig nekivágtunk az 1200 méter tengerszint feletti magasságba emelkedő Borgói-hágónak. Bizony, nem semmi feltekerni a kerékpárt Erdély keleti kapujáig! Jutalomként viszont jött a lejtmenet Besztercéig. A bátrabbak 80 kilométeres sebességgel is ereszkedtek. A harmincezer lakosú, egykori szász bányászváros évszázadok óta a humanista művelődés egyik központjaként volt nyilvántartva. Levéltárában fedezték fel a XV. századból származó Besztercei szójegyzéket, az 1346 magyar szót tartalmazó nyelvemléket. Ma a város a környékbeli szórványmagyarság oktatási központja. Itt van a 75 méteres, végre felújítás alá helyezett szász evangélikus templom, amelynek a tetőszerkezetében egy garázdaság nyomán hatalmas tűzvész tett kárt pár évvel ezelőtt. Vegyes összetételű csapatunkat Gerét Péter főesperes úr fogadta nagy szeretettel és érdeklődéssel. Magyarán, a katolikus egyház szegénykonyhájának vendégei voltunk! Az atya a másnap reggeli szentmise keretében szerencsés utat kívánt, mi pedig elmondtunk egy-egy imát egykori társaink, Hegyesi Dušan és Stanislav Živković lelki üdvéért.
Kolozsvárra - már-már bevett szokás szerint! - ismét túl kevés időnk maradt. A központot csak ''körbefutottuk”, Mátaás királynak a restaurálás alatt levő szobránál pedig ezúttal sem készíthettünk csoportképet. Szerencsére az Erdély fővárosának is mondott város gazdag, pezsgő életét néhány óra alatt is megtapasztalhattuk. És csak elképzelhettük, mi minden lesz ott őszre, amikor az egyetemistáknak és iskolásoknak köszönhetően megkétszereződik a háromszázezer lakosú város lakosságának száma. A ''kincses város”-ből az a nyíregyházi születésű Fülöp Attila vezetett ki bennünket, aki korábban Csíkszeredában élt, most viszont Kolozsvár lakosa. Mint mondta, jól érzi magát Erdélyben és nincs szándékában visszatérni Magyarországra. Informatikusként dolgozik, szabadidejében pedig bringázva ismerkedik Erdéllyel, ahol szerinte érdemes élni. A következő éjszakát egy Csúcsa közeli motelben töltöttük. Mivel fölöttünk gyanús felhők kezdtek tornyosulni, valósággal elviharzottunk a hajdani Boncza-kastély előtt, amely Ady Endre élete utolsó éveinek a tanúja volt. Lévén felesége Csinszka (Boncza Berta) a kastély tulajdonosának a lánya. A Király-hágónak, sajnos, így is esőben vágtunk neki, következő megállóhelyünk, Nagyvárad irányába.
Ahol igencsak meglepődtünk, hogy bár a 220 ezer lakosú városban a magyarság részaránya 28 százalék (60 ezres fő), nincsenek többnyelvű táblák. Higgadtabban mérlegelve azért mégiscsak azt díjaztuk, hogy a magyar diákok számára VANNAK önálló és vegyes tannyelvű iskolák. Mint hallottuk, a város gazdasága nagy válságban van, a rendkívül gazdag építészeti örökség egy része pedig siralmas állapotban. Nyilván így is marad még egy jó ideig.
Romániai tartózkodásunk utolsó napját Kisiratoson töltöttük, az út fáradalmaira pedig a helybeli gyógyfürdőben találtunk gyógyírt. A helybéliektől megtudtuk, hogy az utóbbi időben jó ára van itt a házaknak: akár 20-40 ezer eurót is hajlandóak fizetni az ország túlsó szegletéből, azaz a Moldvából érkező vevők! Az országhatárt Battonyánál léptük át, éjszakai szállásunkat pedig a Mórahalom melletti széksóstói iskolánál jegyezték be a túra krónikásai. Másnap Dani Zoltán ezredes, a túra szervezője is biciklire ült, derekasan helytállva a Bonyhádig fennmaradt 130 kilométeres távon.