* Honnan származik a Verbicai Lakodalom ötlete?

– 2019-ben, amikor megalakult a Banaticum Egyesület, maga a létrejötte is az Értéktár-mozgalomból indult ki. Akkor a VMMI külső munkatársa voltam, s az volt a feladatom, hogy megpróbáljunk elérni vajdasági civil szervezeteket, művelődési egyesületeket, és helyi értéktárakat létrehozni. Magának az Értéktár-mozgalomnak máig az a lényege, hogy olyan tevékenység kerüljön a kulturális örökségbe, amely még él, amely mögött még van közösség. S azon gondolkodtunk, hogy Verbica, azaz Egyházaskér kapcsán a fokhagyma, a vadászegyesület, a vadászlak, a futball már bekerült, de hiányzott valami. S így jött képbe a lakodalom. Az a közösségiség, amelyet megéltek akkor, amikor megszerveztek egy sátras lakodalmat, talán még visszahozható, s most ez is látszik, hogy van összefogás, kisebb-nagyobb támogatások érkeznek, az emberek felajánlják akár anyagi, akár fizikai erejüket, s azt fogjuk látni a lakodalomépítő tábor hetében is, hogy sok olyan ember összejön, aki már egy kicsit elidegenedett, eltávolodott egymástól.

* Más volt a verbicai lagzi, mint, mondjuk, egy másik vajdasági falué? Vannak lakodalmas szokások, melyek csak Egyházaskérre jellemzőek?

– Az objektív válaszom az, hogy nem, ez a lakodalom is olyan volt, mint a többi. A különbség az, hogy ez most hype-olva van, fókuszba került, egyre inkább láthatóvá vált. Mi nem arra törekszünk, hogy felvágjunk egy nagyon egyedi lakodalommal, hanem hogy teremtsünk mögé egy közösséget, és legyen ennek egy hagyományozódása a jövőben. Egy klasszikus néprajzos válasza az lett volna, hogy igen, és sorolta volna a nagyon egyedi, szögedi nemzethez kapcsolódó jellegzetességeket, hiszen az egész szülőfalum az a szegedi kirajzás. Az ősök Szegedről érkeztek, kisebb részben Makóról. És lehetne keresni ezeket a kapcsolatokat, összefüggéseket, eltéréseket a Bácska különféle területeire került lakosokkal, lennének is bőven, de én nem ezt szeretném hangsúlyozni.

* Ki lesz a „násznép”? Kiknek szervezitek?

– Gyakran tegező kommunikációt használtunk a marketing során, hogy megszólítsuk a fiatal korosztályt is, Észak-Bánátra ugyanis jellemző, hogy egyre inkább elöregedő közösség. Egy-egy bálra is általában csak az idős korosztály jön össze. Úgy éreztük, hogy hiányzik egy átadás-átvétel a korábbi hagyományok, gondolkodás területén. De minden generációt megpróbáltunk elérni, elsősorban a vajdasági magyarságra helyezve a hangsúlyt.

* Mekkora lagzira számíthatunk?

– Ekörül nagy dilemma volt, mert kedves barátom, aki a sátorról gondoskodik, két opciót ajánlott fel: egy 70 férőhelyes sátrat vagy egy 200-ast. Na most, jelenleg 240 emberre számítunk, le is kellett állítani az asztalfoglalást már hetekkel ezelőtt, mert minden hely elkelt. De mivel ez egy közösségiségre épülő esemény, szeretném hangsúlyozni, hogy arra is van lehetőség, hogy aki nem foglalt asztalt, benézzen az udvarba, megnézze a kiállítást, vagy ha talál az udvaron üres helyet, leüljön, fogyasszon a büféből, mert ez a közösségiség alapja. Valójában egy mikrofesztivál csírái vannak kibontakozóban. Hasonlóan, mint a kapolcsi Művészetek Völgye Fesztivál sok udvarában. Mi most az első udvarban tartunk, de ha minden jól alakul, az elkövetkező időszakban kibővítjük. Ezek elég ambiciózus tervek, de egész sok fesztivált látogattam az elmúlt időszakban, láttam a szomszédos települések összefogását, s ahogy Kapolcson a Csigabusz hordja a sok érdeklődőt három-négy falu között, ezt Észak-Bánátban is megvalósíthatónak látom. Amikor Majdányon vagy Rábén tartózkodom, mindig arról beszélek, hogy az idén verbicai lakodalmat szervezünk, de jövőre lehetne majdányi, aztán rábéi vagy kanizsamonostori is. És végig lehetne járni évről évre az észak-bánáti, apró falvakat, megszólítva a helyieket. A szakmát sem szeretném kihagyni, de egyre inkább az alkalmazott kutatás irányába mozdulnék, terepmunkák és egyebek mentén egy olyan óriási adatbázis létrehozása a terv, amely elsősorban erre a szokásra fókuszál, de később ki lehetne terjeszteni más területekre is.

* Egy lakodalom működik menyasszony és vőlegény nélkül, vagy az is lesz Verbicán?

– Ezt most tesztelni fogjunk a gyakorlatban. Vannak egyébként jelentkezők, szóval még az is megtörténhet, hogy a vőlegény és a menyasszony szerepében megjelennek olyanok, akik vállalták, hogy örömmel eljátsszák. A vőfélyeket viszont beharangozhatom, mert ők azok, akik mind verbicai fiatalok voltak a ’80-as, ’90-es években, legények, ez látszik a VHS-kazettás felvételeken, akik akkor vállalták, hogy megtanulják a verseket és levezénylik a lakodalmat. Látva ezeket a videókat, azt gondolom, hogy ez akkor sikk volt. Afféle legénykedés, presztízs, mely mögé most sokan visszaállnak. Számomra az egyik legnagyobb sikerélmény, hogy olyan falumbéli, aki 1994-ben vőfélykedett, vállalta, hogy most is elmondja a vendégek köszöntéséhez kapcsolódó verset.

* Ez valóban nagy szó. Egyébként amikor az ember újrajátszik egy hagyományt, egy kicsit új hagyományt is létrehoz?

– Teljes mértékben. És ráül arra a lóra, amely afelé fut, hogy a váltások folyamatosak, és eltávolodik attól a múlttól, amelybe bebetonoztunk egy néphagyományt egy állandóság alá, amely valójában sohasem létezett. Mindig volt egy anyós, egy menyasszony, egy vőlegény, aki úgy gondolta, hogy a vőfély ne mondja el a menyasszonykikérő verset, mert az uncsi, mondjon helyette mást, vagy csak hagyja ki. S ez a fajta rugalmasság része a hely kultúrájának, és még inkább része lesz a lakodalomnak, és biztos, hogy sokakban kérdéseket vet majd fel. Mi igyekeztünk valamit meg is tartani, de közben a jelenhez is nyúlni.

* Mit gondolsz, ha eljönnek a fiatalok, esetleg kedvet kapnak majd, hogy egyszer ők is egy hagyományos sátoros lagzit szervezzenek?

– Optimista vagyok e téren, úgyhogy azt gondolom, igen. Sőt, egy közeli barátom, aki lehet, hogy hamarosan nősülés előtt áll, már emlegette, hogy nyitott lenne egy ilyen jellegű lagzira. De ez most valóban egy kísérlet annak megfigyelésére, hogy ez egyáltalán megvalósítható-e, milyen kihívások, költségek, fizikai és lelki küzdelmek zajlanak körülötte. Ezért is vezetek terepnaplót, mely inkább egy kutatásmódszertani eszköz, de most arra használom, hogy saját mentális és fizikai folyamataimat, valamint a felém áramló diskurzusokat is rögzítsem. Az egész folyamat mögé épül egy társadalomkutatás is, mert az oktatói oldalamat sem szeretném kihagyni. Látszik a marketingvideókban, hogy több hallgató is részt vesz, akinek a felolvasásai által a nyelvjárást ismerjük meg, és magát a szokáskört. Emellett lesz egy olyan táborozócsoport – köztük a hallgatóim és más érdeklődők –, amely majd azokat a diskurzusokat figyeli, amelyeket maga az esemény teremt, hiszen egy olyan helyen járunk, ahol nem gyakoriak a nagyobb rendezvények. Évi egy-kettő van, mely több embert megmozgat. Ami teljesen érthető, és nem bírálat, hiszen kisközösségekről van szó, 40–50 fős falvakról.

* Annak, hogy éppen Verbicán szervezed a lakodalmat, gondolom, köze van ahhoz, hogy te itt vagy otthon.

– Igen. Ez szinte kihagyhatatlan, hiszen kell ehhez egy olyan infrastrukturális háttér – erről az egyik videóban beszélek is –, amely idegen környezetben elképzelhetetlen lenne számomra. Most például a legfőbb infrastrukturális hátterem a saját szüleim és nővérem, akik a szülőfalumban élnek, annak a háznak a szomszédságában, ahol a lakodalom lesz majd, így amikor nem vagyok itt, ők állnak helyt.

* Beszéljünk egy kicsit a Kiss Lajos Néprajzi Társaságról, a néprajzról is. Hogy látod, milyen helyzetben van a néprajzkutatás Vajdaságban?

– Kedvelt témám a tudománytörténet és a magában a néprajz változásaiban való eligazodás, különösen a ’90-es évektől errefelé, amikor létrejött a Kiss Lajos Néprajzi Társaság. Sokan bekapcsolódtak, ekkor formálódott a kutatási irány, illetve került fókuszba a kulturális antropológia. Nem szoktam a fejlődés szót használni, mert ahogy a népi kultúra, úgy a tudományterületek és a diskurzusok is folyamatosan változnak. Ami a ’90-es években dübörgött, az valójában beleillett abba a társadalmi-politikai változási komplexumba, amely elsősorban a vajdasági magyar politikai elit kitermelődéséhez is hozzájárult. Valójában annak volt a része sok esetben az a néprajzos, folklorista is, aki tudományos pályára lépett, vagy a szakmát művelte, és egy kicsit úgy is alakult ennek a tudományterületnek a sorsa, hogy nem is tudta elkerülni azt, hogy az etnopolitikai, hatalmi elit részévé is váljon ebben az időszakban. És ha megfigyeljük a társaság korábbi vezetőit, akkor látható a társadalmi, politikai szerepvállalásuk, úgyhogy amit én elsősorban külső megfigyelőként és a sajtóanyagot elemezve, interjúkat készítve el tudok mondani a tudománytörténet kapcsán, az az, hogy nyilván mindig a vezetőtől függött, hogy milyen irányt vesz a Kiss Lajos Néprajzi Társaság és maga a vajdasági magyar néprajz. Korábban volt egy szövegfolklorisztikai irányra terelődő kutatómunka Jung Károllyal az élen, az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékéhez és Hungarológiai Intézetéhez kapcsolódó további kutatásai révén, de most már ez arányba került a tárgyi néprajz különféle területeivel – így a muzeológia is meghatározóbbá vált, s ezzel együtt a társadalomnéprajz és az ahhoz közel álló kulturális antropológia is megjelent. Egyre inkább napvilágot lát olyan kutatás is, vajdasági magyarok által vagy Vajdaságban kutatott téma, ahol nem konkrétan a saját etnikai közösségünk kutatása helyeződik fókuszba, s például jól látszik a pécsi Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék hatása. Mivel én is ott végeztem, és szeretem ezt az irányt, ugyanúgy látszik ez a saját kutatásaimban is. Ha most valaki a néprajzosok közül odajön a lakodalom helyszínére, akkor azt fogom kérni tőlük, hogy figyeljenek arra, hogyan él együtt csak a lakodalmi sátor utcájában a Koszovóról felköltözött roma család, a tőlünk négy házra költözött szerb család s a velünk szemben lakó tősgyökeres, szögedi nemzet kirajzásából odakerült, nyolc generáció óta ott élő magyar család.

* Ha a fiatalok meghallják, hogy múzeum, néprajz, antropológia, még mindig valami régi, poros dologra gondolnak, vagy azzal, hogy egyre több fiatal vesz ezekben részt, közelebb hoztátok hozzájuk?

– Azt gondolom, hogy már nem poros, és egyre inkább az látszik, hogy a tudomány nemcsak konferencia-előadásokról, publikációkról, kiadványkötetekről szól, hanem arról is, amikor azt valamilyen formában megéljük, mint például ez a lagzi. És olyasmi is lehet, ami szórakozással kapcsolódik össze, s megszólítja a fiatalokat. Mondok egy példát: Menyhárt Kata fiatal mesemondót Zentán, a Zenben ismertem meg egy néptáncos eseményen. Leült az asztalunkhoz, és elkezdett erotikus népmeséket mondani. Akkor éreztem meg, hogy ennek az iránynak is megvan a helye. S nemcsak az idősek beszélgetéseiben, nemcsak a vidéki kiskocsmák ódon falai között, hanem egy fiataloknak rendezett esemény alkalmával is. Ezek számomra a jó példák arra, hogy itt nem olyasmiről van szó, ami porosodik a sarokban. Folyamatosan érzékelem – ez egyébként évszázados probléma –, hogy feszültség teremtődik a generációk között, és most nem csak egyetlen konkrét tudományterületre gondolok. A korábbi generáció azt hiszi, hogy az újabbak mindent meg szeretnének változtatni, fejlődést akarnak, s azt hangsúlyozni, hogy amit az előzők csináltak, az nem jó. Én pedig azt gondolom, nem erről van szó, hanem arról, hogy más ember más irányokat, elképzeléseket követ, és ebből adódik, hogy nem ugyanazokat a gyakorlatokat folytatja vagy viszi végig, amelyeket a tudományterület korábbi képviselői. Ez természetes folyamat.

* Hogyan látod, melyek azok a témák, amelyeket még intenzívebben kellene kutatni Vajdaságban?

– Egyrészt azt látom, hogy még mindig hajlamosak vagyunk a II. világháború előtti vagy akörüli időszakra koncentrálni. Ez utóbbi azért is, mert a titói Jugoszláviával kevesen foglalkoztak, többen meg is fogalmazták, hogy ez a jelenük volt, nem alkotta a kutatás tárgyát. Ez számomra már jó irány, de én még inkább tolódnék a jelen, illetve a ’90-es évek felé, de akár egy kortárs társadalmi problémára is helyezve a hangsúlyt. Az antropológiának például van egy olyan iránya, amelyben nem egy konkrét témával megy a kutató terepre, hanem figyeli az ott folyó diskurzusokat, és aztán választ egyet, majd elkezdi azt feldolgozni. Például a mi Észak-Bánátunkban jellemző volt a menekültválság hatása, amikor az üres házakba távolból jövő külföldiek érkeztek, akik ráadásul más bőrszínűek is voltak, mint a helyiek, s ez egy picit meg is ijesztette az egyik narratíva szerint a vidéken élő közösséget. Itt arra gondoltam, hogy jó lenne megvizsgálni, hányféle diskurzus van ebben a helyzetben. Mit mond a helyi hatalom, a helyi közösség vezetője, egy-két helyi lakos. Hogyan érvényesülnek ebben a relációban a gazdasági folyamatok, vannak-e egyáltalán? Ad-e valaki el valamit az ott állomásozó vagy átutazóban lévő menekültközösségnek, vagy van-e fordítva valamiféle reláció? S a menekültközösség is megszólításra szorul. Ezek olyan jelenkori témák, amelyek ugyanúgy érdekelhetnének egy néprajzost vagy antropológust.