A dalmát tengerpart virágzó rozmaringjaival ébredtem. Ismét magam előtt láttam a több helyen is megcsodált képet, hogy ebből a nálunk ritkának számító fűszernövényből szabályosan nyírt élő sövényt alakítottak ki. Kissé a nap is besütött a szobába, és mintha a sós víz illatát éreztem volna, amíg odatettem forrni a napi első kávénak szánt vizet. Szinte még félálomban talán arra számítottam, hogy a zöld elsötétítő vászon mögött a sziklás part húzódik, esetleg a fenyőfák, játszadozó mókusaikkal. Még mosolyogtam is, amíg elhúztam a függönyt.
Aztán nem tudtam, sírjak-e vagy káromkodjak a látványtól, ami a szemem elé tárult. Valaki ismét szétszórta a ház elé kirakott szemetet, mielőtt a kommunális vállalat dolgozói elszállították volna. Hiába csomagoljuk mi szabályosan az eldobni valót, amikor a zsákot felhasítják, a doboz pedig ott áll kiborítva. Azt még megértem, hogy belenézett, nyilván valami használhatót keresett az illető, de miért hagyott mindent a földön! És a szemetesek után is sok hulladék marad, mert ők meg úgy gondolják, nem az ő feladatuk összeszedegetni. Kirohanok, és bosszankodva gyömöszölök mindent vissza a helyére. Ahogy ott guggolok és dünnyögök, még rám is kiált egy járókelő: hagyod békén azt a szemetet, te ilyen meg olyan! No, kukázónak néztek, ez a reggel is jól kezdődik! Rápillantok a lógós pulóveremre, kinyúlt mackónadrágomra, amelyeket hirtelen magamra kaptam, és eszembe jut, hogy még nem is mosdottam, meg sem fésülködtem. Mi is van azzal a minden színes magazinban olvasható tanáccsal, hogy egy nő otthon is legyen jól öltözött és csinos? Eh! Visszacsoszogok az udvarba, és röpke pillantást vetek virágoskertem egyetlen, satnya kis rozmaringbokrára. Bokrocskájára. Nemrég tördeltem le róla az elszáradt ágakat. Felvidítanak a zöld hajtásai, talán túléli a hosszúra nyúlt telet. Legalább ez az egy. Ha már virágzó rozmaringsövényem úgysem lehet. Mit képzeltem? Mert sikerült néhány napra kiszabadulnom az önként vállalt (vagy mégiscsak rám kényszerített?) ketrecemből, most már minden másként lesz?
Utólag, néhány hét után, amikor, ha nem is szürkült meg, de teljesen leülepedett a lelkesedésem, már én is teljesen valószerűtlennek tartom, hogy elindultunk mi négyen, vajdasági magyar újságírók, szerkesztőségünk Yugo kocsijával a dalmát tengerpartra, s pár napig a horvátországi magyar újságírók vendégei voltunk. Abban a világban, amely valamikor a miénk (is) volt. Ne ijedjenek meg, nincs szándékomban nosztalgiázni, mert tudom, hogy egyeseket a valamikori, nagy Jugoszlávia emlegetésének a puszta gondolatára is kiráz a hideg. Arrafelé a kényelmesebb megoldást választottuk: autópályán száguldottunk le a tengerpartra. Nem egészen kilenc órára volt szükségünk ehhez. És egy kicsit mi is európainak éreztük magunkat. - Yugo, neæe dugo! - engedett utunkra a horvát vámos, de még ezen is csak nevettünk. Miközben sejtettük, valószínűleg nem a kis piros autónkra gondolt. De hát nem mondott semmi újat. Mi ezt tudjuk. Őt is meg kell érteni, mekkora döbbenet lehetett a számára, amikor előbukkantunk az éjszakai ködből. Mint valami látomás a múltból!
Attól, hogy lépten-nyomon Ante Gotovinát dicsőítő falfirkákba botlottunk, még otthon is érezhettem volna magamat, de inkább elszomorított. Csakúgy, mint az óriásplakát szójátéka: Ne készpénzzel vásároljuk meg a bejutást az Európai Unióba (gotovina - készpénz).
Hazafelé: Mostar. Mert hajt a vérünk, a kalandvágyunk, a kíváncsiságunk. Nem vagyunk mi hozzászokva a korszerűhöz, a gyorshoz, meg aztán túl egyszerűnek is találjuk, hogy ugyanazon az úton térjünk vissza, amelyen jöttünk. Nem bánjuk meg, mert a híd valóban gyönyörű. Ha nem is sikerült régebbire és szebbre építeni, mint volt. És a szétlőtt, romos házak ellenére is, amelyek komor figyelmeztetésként ott gubbasztanak a háttérben. Értik-e az üzenetüket azok, akiknek kellene? Az egyik teret nem az elesettekről, hanem a város ostromát túlélő védőkről nevezték el. Igazuk van!
A Boszniai Szerb Köztársaságban szinte hazai látvány fogad bennünket. A betonsáv, amelyen haladni tudunk, a hegyek között kanyarog ugyan, de minden tábla cirill betűs, az út szélén egyre több a szétdobált szemét, a benzinkúton, ahol kávét iszunk és pihenünk egy kicsit, a pincérnő Újvidékről mesél, mégsem marasztal minket semmi. Pedig itt már nem okozhat zavart a szerbiai rendszámunk. Lehet, hogy máshol sem idegesített senkit, mi azonban állandóan érezni véltük a ránk szegeződő tekinteteket. A lelkiismeretünk ugyan tiszta, mégis szégyelltük magunkat. Azokért a bűnökért, amit nem mi követtünk el. Azokért a történésekért, amelyekhez annak idején még a hallgatásunkkal sem adtuk a beleegyezésünket. Csakhogy ez nincs a homlokunkra írva.
Most már sietnénk, de a határt, útjelzők híján, csak hosszas kérdezősködés után találjuk meg. Nem hittem volna, hogy ennyire tudok örülni a hazatérésnek. Egy faluban volt egy tábla, amelyre a következőt írták fel (szerb nyelven): Nehéz az Istennek velünk, amilyenek vagyunk. Súlyos igazság. Éppen ezért, tompítandó, hozzáteszem az egyik kedvenc mondásomat: Nem az a baj, hogy nagy az Isten állatkertje, hanem, hogy alacsony a kerítés.