Nyugat-Európa, melyre a ’60-as, ’70-es, ’80-as években példaként tekintettünk, jelentős átalakuláson ment át. Az ezredforduló után pedig a jóléti társadalmi modellre, a nemzetállamok központi szerepére épülő rendszer fokozatos lebontása kezdődött. Az állam gazdasági szerepének tudatos háttérbe szorításával a globalizálódó piacot favorizálták. A tőke, az áruk, a pénz és az emberek szabad mozgása hangzatos lózung volt, melyről egy ideig úgy tűnt, valóban fejlődést, jólétet, jóléti rendszereket eredményez. Aztán egy idő után ennek is az árnyoldalai kezdtek megmutatkozni. Nagy feszültségek, törésvonalak bontakoznak ki az unión belül. Országunk vezetői gyakran hangsúlyozzák, hogy stratégiai célunk az EU-tagság. Mire azonban ez megvalósulna, az sem kizárt, hogy a közösség már lényegében megszűnik. A hivatalnokok és az intézmények működése, megnyilvánulásai arra engednek következtetni, hogy egyesek kezdenek eltávolodni a valóságtól. Erre utaló jel, hogy egyre több uniós tagországban az utcákra vonulnak az emberek, így fejezve ki elégedetlenségüket. Az európai értékrend is — a képlékenységéből adódóan — ma már olyan értékrend kezd lenni, amelyet az őshonos európai nemzetek nem igazán tudnak magukénak vallani. Létünk bizonyos szegmenseinek megítélésében a normalitástól elszakadó eszmék kezdtek hódításba. A végkifejlet nem megjósolható, de a történelmi tapasztalatok nem sok jót vetítenek előre.

Viszont nem csak Európa belső erőviszonyai alakulnak át gyors ütemben. A világ minden részén, keleten, délen és nyugaton is teljesen új helyzet van kialakulóban. A századvég meghatározó doktrínája volt a liberalizmus, mely a szabadpiacok mindenhatóságát hirdette. A merkantilizmus pedig bebizonyította, hogy nem tekinthető végérvényesen túlhaladott elképzelésnek. A merkantilizmus hívei kezdetben például azt állították, hogy az állam gazdaságpolitikájában olyan intézkedésekre van szükség, amelyek a nemesfémek felhalmozását segítik elő. Ezt az elképzelést a későbbiekben számos kritika érte, hiszen valóban igaz, hogy a felhalmozott aranyat, ezüstöt, kincset és pénzt nem lehet például megenni, az ilyen kincsek önmagukban nem teremtik meg a jólét alapját. Tágabb értelemben véve azonban — mert nyilván a merkantilisták is tudták, hogy az arany nem ehető — a merkantilizmus az állam és a magánvállalatok egyfajta szimbiózisa, a kölcsönös előnyökön alapuló együttélésük lehet. A modifikált, de eredendően mégis merkantilista modellek ma is jól működnek. A liberális és a merkantilista irányzat közötti különbséget sokan abban látják, hogy az előbbi számára a fogyasztók érdeke minden felett áll. Ez lényegében a fogyasztói társadalom. A merkantilisták viszont a termelést helyezik a középpontba. Szerintük a gazdaságnak a termelésen alapuló egészséges szerkezete a legfontosabb, a fogyasztást pedig a magas foglalkoztatottság és a bérek reális, megfelelő szinten való tartása önmagában képes generálni.

Az utóbbi fél évszázadban a világban több modell is jól megfért egymás mellett. A fejlett, gazdag államoknak is megfelelt az olcsó, keleti nyersanyag és áru. Ahogyan a világon semmi, úgy az effajta szimbiózis sem tarthat — nem tarthatott — örökké. A liberális modell most már kénytelen lesz szembenézni a súlyos következményekkel is.