Bejelentés nélkül toppan be hozzám, elnézést kér, és azt mondja, egy rokona mondta meg a címemet. Csak egy órát kér az időmből - és egy pohár jéghideg vizet. Meg egy hamutartót, mert szinte állandóan füstölög ujjai között a cigaretta. Röviden, értelmesen beszél, az az érzésem, minden mondatával valami belső nyomástól szabadul meg. Egyre oldottabbá válik.
- Ha jól emlékszem, akkor az Anna Karenyina regény kezdődik azzal, hogy minden család a maga módján szerencsétlen - mondja a fiatalasszony. Ha visszagondolok mindarra, amit a családomon belül értem meg, úgy érzem, abban mindenki szerencsétlen volt, helyesebben szólva nem volt életrevaló. Hárman vagyunk testvérek, három nővér. A legidősebb tizenhárom évvel idősebb nálam, tizenkettővel pedig a nővéremnél. Amikor még gyerek voltam, azt mesélték, hogy őt az anyám lányfejjel szülte, de erről sohase beszélt nekünk. No de hát sok más olyan dologról sem világosított fel minket, amire oly nagy szükséglett volna az emberré válásunkhoz. Az anyám volt nálunk a családban a ,,halljakend', és nagyon ügyesen mindig ő igazította a kocsink rúdját, pedig az apám sem volt éppen mulya. Állami vállalatban dolgozott ellenőrként, azt hiszem, a késztermékek minőségét ellenőrizte. Az anyám hosszú évekig dolgozott bejáró- és szakácsnőként egy ügyvédnél, én azt hiszem, a legidősebb nővéremet is ott szedte össze. Egyik testvéremmel se nagyon tartottuk a kapcsolatot, legfőképp a legidősebbel, ő ugyanis elég korán férjhez ment, és más városba költözött. Azt hiszem - habár sohasem beszélgettem vele róla -, menekült a családból, és igyekezett minél előbb függetlenítenie magát tőlünk. Most egy percre meg kell állnom a mesével, hogy összeszedjem a gondolataimat, pedig napokkal ezelőtt olyan szépen elgondoltam, mit is mondok majd. Tudja, ha egy családban becsukódik az ajtó, mögötte annyi minden történik, ami sohasem szivárog ki, és annak, aki a csukott ajtó mögötti dolgokról akar vallani, cseppet sincs könnyű dolga. Azt hiszem, még tízéves sem voltam, amikor az apám először erőszakolt meg. Arra a hasamba vágó rettenetes fájdalomra életem végéig emlékezni fogok. Meg arra, ahogy a hosszú hajfonatomba kapaszkodott, és lihegett felettem. Még lelegezni sem mertem. Minden alkalommal azt mondta, erről anyának egy szót se, különben eltöri a gerincemet. Nem tudom, vajon a nővéremmel volt-e kapcsolata. Én a történtek miatt annyira zárkózott gyerek lettem, hogy szinte még barátnőm sem volt. Az anyámnak sohasem volt ideje arra, hogy bármiről is beszélgessen velünk, még a szülői értekezletekre sem járt el, de az apám sem. Befejeztem a nyolc osztályt, szakközépiskolába iratkoztam, de nem fejeztem be. Nagyon sokszor elgondolkodtam már azon, hogyan is indultam el a lejtőn, de sohasem kapok önmagamtól igazi választ. Eleinte elfogadtam az anyám megfogalmazását, hogy én rossznak születtem, akárcsak a nővérem, aki tizenöt éves korában elszökött hazulról, és most is valahol Belgrádban él. Amikor apámat megütötte a szél, hazajött ugyan, jólöltözötten, pénze is volt, de azt mondta, tovább nem dolgozik, van a pénzszerzésnek egyéb, könnyebb módja is. A középiskola harmadik osztályából maradtam ki, és hozzácsapódtam egy tíz évvel idősebb férfihez, aki abból élt, hogy engem és még két, nálam néhány évvel idősebb lányt futtatott. Volt olyan este, amikor nyolc férfivel is le kellett feküdnöm, és ezért épp csak annyi pénzt kaptam, hogy legyen ennivalóra meg cigarettára. A ruházatomról a gazdám gondoskodott. Amikor teherbe estem, az anyám kidobott. A gazdámnak sem kellettem másállapotosan, erőszakkal vitt el terhesség-megszakításra, de sikerült megszöknöm a rendelődből. Még iskoláskoromból ismertem egy fiút, egy osztálytársamat, akinek az apja felakasztotta magát, és egyedül élt az anyjával. Nagyon sokszor közeledett hozzám, és életemben most éreztem először melegséget annak a hangjában, aki beszél hozzám. Sokszor a szünetekben együtt cigarettáztunk, ilyenkor beszélgettünk is. Ő pontosan érezte, hogy nagyon szerencsétlen vagyok, és gyakran mondta, ha bármire szükségem van, nyugodtan forduljak hozzá. Valahányszor arra gondoltam, hogy az őszinteségéért, a jóságáért cserében nekem is őszintének kellene lennem, elment a kedvem a kitárulkozástól. Egyedül őelőtte szégyelltem magam, de kimondhatatlanul. Nos, őhozzá mentem a nőgyógyászati rendelőből. Csak azt mondtam el neki, amiről úgy gondoltam, hogy feltétlenül tudnia kell róla: hogy terhes vagyok a férfitől, aki futtatott. Pedig fogalmam sem volt, melyik kuncsafttól van a gyerek. Azt mondta, beszél az anyjával, és megkéri, hogy helyezzenek el a szülésig egyik távoli rokonunknál. Őszintén megmondta, hogy fél az erőszakos gazdámtól, aki biztosan bosszút áll, ha megtudja, hogy náluk vagyok.
Az anyja nem volt éppen elragadtatva az ötlettől, hogy valahova beajánljon, de azt hiszem, mégis megesett rajtam a szíve, ugyanis elintézte, hogy a család befogadjon. Ott is az asszony volt a normálisabb, a férje egy iszákos, erőszakos ember, aki minden este követelte, hogy tegyem az asztalra a kosztpénzt. Jártam én kávézókba mosogatni, takarítani, de ahogy nőtt a hasam, egyre fogyott a munkám. Így hát lopni kezdtem. Először csak az önkiszolgálókban, hogy esténként a tejet, kenyeret le tudjam tenni az asztalra. Később jöttek a táskák, meg minden egyéb, amihez hozzá tudtam férni. Az életem árán is meg akartam tartani a helyet, ahol legalább egy ágy várt rám, mert a gyerekemet mindenáron meg akartam szülni. Már a terhesség nyolcadik hónapjában voltam, amikor egy zsebmetszés alkalmával elkapott a rendőrség. Kézzel-lábban védekeztem, hogy ne vigyenek a ,,Maricá"-ba, és ekkor megindult a szülés. Elvittek ugyan a rendőrök a kórházba, de a fiam halva született. A kórház után hat hónapra lecsuktak, és amikor kiszabadultam, nem volt más megoldásom, anyámat hívtam, hogy vigyen haza. Eljött ugyan a börtön elé, de megkérdezte, hova vigyen, otthon ugyanis semmi szükség sincs rám. Azt mondta, míg én nem voltam velük, rendezte a kapcsolatát az apámmal, nem akarja most miattam ismét összekuszálni. Csak ekkor ébredtem rá, hogy az anyám pontosan tudta, mi történik az apám és köztem. Sírva kérdeztem, miért nem segített, hiszen csak tíz-egynéhány éves voltam. Azt mondta, ő nem született ördögűzőnek, velem nem tud mit kezdeni. Ismét az utcán voltam, állás, pénz nélkül. De abban halálosan biztos voltam, hogy hozzám az életben soha többé senki sem nyúl pénzért. Szégyelltem ismét a volt osztálytársam segítségét kérni, ezért hát igyekeztem feltalálni magam. Egy hétig a vasútállomáson aludtam, aztán sikerült egy boltban állást kapnom, és találtam egy albérletet is. Két évig éltem egyedül, szinte teljesen egyedül, és akkor naplót kezdtem vezetni. Egyszer aztán egy este megállt a ház előtt, ahol laktam, egy autó. Az osztálytársam jött el hozzám. Meghalt az édesanyja. Azt mondta, ha akarom, kössük össze az életünket, ő engem mindig szeretett, idővel majd én is megszeretem őt. Összeházasodtunk, van egy gyönyörű kétéves kislányunk. Meghívtuk az anyámat az esküvőre, de ő néhány nappal az esküvő előtt a munkahelyén felkereste a fiút, és igyekezett lebeszélni a házasságról. Azt persze nem tudta, hogy én mindent őszintén elmeséltem neki, és rábíztam a döntést, el tudja-e viselni mindazt, ami velem a múltban történt. Így az anyám cselszövése nem járt sikerrel. Eddig még az unokáját sem látogatta meg, de nem is bánom. Harmincéves koromban érzem először, mit jelent boldognak lenni, milyen nagyszerű érzés, ha melegség önt el, ha a férjemet és a lányomat megpillantom. Úgy érzem, hogy révbe értem.