Az újságíró, szerkesztő a Tisza-parti városban, Zentán született 1921. május 18-án, Újvidéken hunyt el 2001. szeptember 7-én - Dolgozott a Magyar Szónál és az Újvidéki Rádiónál, elválaszthatatlan volt a szerkesztőségektől - Mindkét könyve: [A Petőfi brigád, visszaemlékezések (Baki Ferenccel), Újvidék, 1968; Írta és hitte Vébel Lajos, publ., uo. 1984] amolyan megkésett gondolatokként a mi életünket tükrözte - A népszerű közíró a műfordítással is megpróbálkozott (Aleksandar Vojinović Légy tanú, boróka, 1965) - Szeli István méltatásából (Írta (mondta) és hitte: Vébel Lajos): ,,Leginkább azt becsülöm benne (és irigylem), hogy oly könnyedén, szinte ellenállás nélkül töri fel a jelenségek zárt, kemény burkát, s pillanatok alatt képes emberközelbe hozni, ami az imént még hideg csillagtávolban volt tőlünk...
å is csak azt mondhatta, amit annyian mondtak errefelé, ezen az elátkozott, megnyomorított égtájon: ,,Itt állok, másként nem tehetek, Isten engem úgy segéljen...!, s hitvallását élőszóban mondhatta el a rádióban, leírhatta két sokat forgatott könyvében, oly egyszerűen, mintha személyes ügyeit, dolgait tette volna közzé. Szólt, és hevesen szólt arról (is), hogy a gyűlölet, az intolerancia falai leomolhatnak, ha türelmesek vagyunk és jobbító szándékúak az élet minden területén. ,,Mondta és hitte, vagy hitte és mondta mindaddig, amíg a Magyar Szó és az Újvidéki Rádió magyar műsorainak a szerkesztőségében dolgozott ,,füstölögve, merthogy Vébel Lajos szenvedélyesen ragaszkodott a pipájához, elválaszthatatlan volt tőle, mint Dévavári Zoltántól a nyúzott fekete aktatáska vagy Petkovics Kálmántól a féldecis pohár a szerkesztőségi asztalon. Újságírás az egész világ, mondhatta volna. Meg egy kis tenisz, csevegés a kollégákkal, adomázás a múltról, csatározás a keményfejű, ostoba komcsikkal, nehogy valakit eltüntessenek a közéletből. Neki aztán gyakran meggyűlt a baja a vörös hatósággal, irodakukacokkal, bürokratákkal, mert nemegyszer perbe fogták, csupán a magyar helységnevek (Újvidék, Szabadka, Zenta, Zombor, Nagybecskerek) használata miatt. Ilyenkor Vébel Lajos megvonta a vállát, és csak ennyit mondott: ,,Ha csak emiatt támadnak, akkor tiszta marad a lelkiismeretem!
Vébel Lajos 1921. május 18-án született a Tisza-parti városban, Zentán, Újvidéken hunyt el 2001. szeptember 7-én, vagyis ezelőtt öt évvel. Iskoláit, az általánost és a gimnáziumot szülővárosában végzi, azaz dehogy végzi! A mezővárosi világfi az életnek nevezett díszletképben úgy éldegélt, akár egy gondtalan aranyifjú, polgári jólétben lubickolt, s csak évek múltán érettségizett, amikor, ahogyan a szülei mondták: benőtt a feje lágya. Nem a szűcsmesterséget választotta élethivatásul, mint az édesapja, bár értett a szőrmék és a prémek feldolgozásához. Gyakran visszavonult, sokat olvasott, leggyakrabban a népi írók műveit forgatta lázas izgalommal, mert - vallomása szerint - tőlük tanulhatta a legtöbbet a valóságról, az életről. Magyar katonaként öt évet ,,angyalbőr”-ben töltött el (ezekről az évekről nem szívesen mesélt), majd tagja lett a Topolyán megalakult magyarokból álló Petőfi brigádnak, és harcolt is a kötelékében. Vérbeli propagandistának tudták, habár érthetetlen, hogy a zentai ,,aranyifjú”-ból hogyan is lett, minek a hatására lett élharcosa a munkásosztálynak, hirdetője az ,,új eszmék”-nek...
1947-ben - évekkel a leszerelés után - a Magyar Szó zentai tudósítójaként számolt be a napilapban a Tisza-parti város gazdag eseményeiről. Bizalomgerjesztő, szavahihető fiatalember hírében állott akkor, pályafutása legelején is. Jó a szeme, jó a tolla, mondták Újvidéken. 1948-ban már az újság belső munkatársa, szerkesztője. Megválasztják főszerkesztő-helyettesnek, majd főszerkesztőnek (1957-1964). A szakmai csúcsot is eléri tehát. Új rovatokat vezet be, érdekes mellékleteket, fiatal, tehetséges újságírókat von be a munkába, az erőket ügyesen átcsoportosítja. A lapot megújítja, s a szürke közlönyből, hírközlönyből olvasmányos napilap lesz minden vajdasági magyar számára. Vébel Lajos azonban mindig óvatos ember volt, aki tudta, hogy meddig lehet és meddig szabad elmenni, miről írhat ,,büntetlenül, mely téma dolgozható fel veszélytelenül. Megtörtént a csoda! 1964-ben a napilapot már 36 700 példányból nyomták, a vasárnapi számot pedig 66 000 példányban! Vébel Lajos publikálta a színes vasárnapi vezércikket, s nem amolyan ,,vonalas bükkfanyelven, hanem érthetően, közvetlen, emberi hangnemben, ahogyan a magyar ember szól a magyar emberhez valahol Csantavéren vagy Bezdánban. Az írásról sohasem mondott le. Kitűnő közíró volt...
1964-től - miután megvált a Magyar Szó szerkesztőségétől - az Újvidéki Rádió informatív műsorainak a főszerkesztője. Író-szerkesztő maradt ezen a munkahelyén is. Nem mondott le semmiről, amiben kedvét és örömét lelte: a pipázásról, a teniszről és nyáron az adriai szélhajózásról. Pontosság, időzítés - e kettős elv szavatolta testi és lelki épségét. Enélkül nem lehet túlélni ezt a nehéz munkát, mondta egy alkalommal a munkatársainak. 1986-ban, 65 éves korában nyugdíjba vonult.
Két könyvet írt, mindkettőt Újvidéken jelentették meg: A Petőfi-brigád, visszaemlékezések (Baki Ferenccel), 1968: Írta és hitte: Vébel Lajos, publ., 1984. Szeli István méltatásából (Írta (mondta) és hitte: Vébel Lajos, 7 Nap, 1984): ,,Leginkább azt becsülöm (és irigylem) benne, hogy oly könnyedén, szinte ellenállás nélkül töri fel a jelenségek zárt, kemény burkát, s pillanatok alatt képes emberközelbe hozni, ami az imént még hideg csillagtávolban volt tőlünk, hogy mennyire képes, személyessé képes varázsolni a személytelenséget, belülről láttatva meg azt, aminek az előbb még csak a kérgét, felszínét láthattuk. Írásai találóak és igazak, kedvvel dolgozott, nagy-nagy szeretettel, s ezért az Írta és hitte a szerző gyűjteményéből készült cikk-, tárca-, riport-, megemlékezés-kötet ma is ,,kötelező olvasmány azok számára, akik szintén írni és hinni akarnak.