A kéményseprő hóember
Kedves gyerekek, egy nem mindennapi mesére hívunk meg most benneteket. Remélem, ti is fogtok segíteni egy kicsit, hogy ez a mese olyan legyen, amilyennek lennie kell. Aki nagyon ügyes, próbálja úgy elképzelni, mintha moziban vagy televízióban látná, s aki pedig rajzolni tud, az képeket is készíthet hozzá, csak ne ide a könyvbe, és lehetőleg ne rajzoljatok bajuszt a hóembernek, és szakállat se, mert azt nem szereti!
Ugye, most kint tél van? Nézzünk csak szét a világban! A havas tetők alatt egy elhagyott játszótér fagyoskodik. Nini, ha a szemünk nem csal, ott áll egy hóember. A hóember kedves játéka a gyerekeknek. Ugye, ti is szívesen építenétek egyet?
Nézzük csak meg, milyen is egy hóember! Vannak hagyományos hóemberek, cilinderrel a fejükön. De mért ne lehetne hóember micisapkával vagy kucsmával, esetleg fejkendővel, vagy akár papírcsákóval is? Ezúttal, hogy a fehér testétől, öltönyétől jobban elüssön, a csákót fekete papírból csinálhatjuk.
Ezzel még nincs vége az öltöztetésnek. A legtöbb hóembernek pipája van. Mert jól illik a szájába. De miért ne lehetne szivarja, cigarettája? Sőt trombitája vagy felfújható játék zsiráfja is?
A hóembernek általában pocakjuk is van, elöl is, hátul is - igazán gömbölyűek. De mért ne lehetne legalább egyszer a világon egy sovány hóember is? A valóságban nehéz volna ilyet elképzelni, nem mondom, de a mese meg a rajz erre való. Erre és arra, hogy a lehetséges lehetetlent megkísérelje, sőt meg is valósítsa.
A hóember, ha nem tudnátok, sok száz vagy ezer éves játéka a gyerekeknek és a felnőtteknek. Vajon miért építették, formálták ilyen ember alakúra? Mert izgatta a képzeletüket az a lehetőség, hogy embert alkossanak az ember képmására az anyagból, a környező világból, az eldobott, ócska használati tárgyakból és a tündéri, tréfás hópelyhekből!
A hóember, mondom, nagyon régi időktől fogva izgatta az emberek képzeletét. Talán meséket is találtak ki hozzá, elképzeltek róla mindenféle icipici történetet magukban. Nagyon-nagyon sok mesét lehetne elképzelni a hóemberről. Akik olvassátok ezt a kis mesét, ti is sokszázféle történetet tudnátok elmondani biztosan.
Én is megpróbálok elmesélni nektek egyet. Egyet a sok közül. Mindenekelőtt hallgassátok meg, hogy mire is képes egy hóember, amikor leszáll az éjszaka, és nem látja senki.
Ilyenkor a hóember megelevenedik a csillagos ég alatt a hold reflektorfényében!
És mert a világon mindenki egy kicsit az elérhetetlenre vágyik, nemcsak a felnőttek és a gyerekek, nemcsak én, aki mesélek, és a rajzoló, aki képeket rajzol hozzá: a mi hóemberünk is ilyen.
Persze nevet is adhatnánk neki, hiszen nem akármilyen hóember: éppen olyan egyedülálló a világon, mint Donald kacsa, Miki egér vagy Fifi kutya.
Ha például Csacsifülnek nevezem el, az nem jellemző hóembernév, hiszen lehetne Hófehérke Ferke vagy Patyolat Pityu is. De nekem mindezeknél jobban tetszik az a név, hogy: Hó-Kuszpók Istók. Mindenesetre érdekes és egyedülálló név, és ez nagyon fontos. A mi hóemberünk ugyanis varázsló. A sok magányos álldogálásban nagyon megbölcsült, mert egy igazi varázslónál szolgált papagáj teleduruzsolta a fülét a varázslat minden fortélyával, és minden csínjára-bínjára meg is tanította.
Ezért a hold reflektorfényében a mi hóemberünk azonnal meg tudott elevenedni. Amikor történetünk megkezdődött, rögtön levette a kalapját, és bukfencet vetett, mégpedig többször egymás után, végül olyan gyorsan hányta a cigánykereket, mintha csak egy guruló, roppant nagy hógolyó volna.
De nem elégedett meg ezzel, többre vágyott, fel, fel a magasba. Kezeit kinyújtotta, és a seprűjével meg a cilinderével, mint két egészen egyedülálló újszerű szárnnyal, felemelkedett a magasba, a város fölé, Budapest fölé. Sajnos, ezt nagyon hamar megunta.
Tulajdonképpen első pillanattól kezdve kötéltáncos szeretett volna lenni. Ezért felmászott egy telefonpóznára. Persze megtehette volna azt is, hogy ő maga feszít ki egy kötelet, mondjuk két ház vagy még inkább két torony között. De úgy látszik, jobban szerette a telefondrótokat. Persze az se volna rossz ötlet: két torony között kifeszített cérnaszálon sétálni. És főleg rendkívül látványos lenne! De hát a mi hóemberünknek nem volt cérnája, ezért aztán csak a telefondróton sétifikált.
Igen ám, de ekkor hullani kezdett a hó. És sovány hóemberünk pillanatok alatt megkövéredett. Hiszen a hóember hóval táplálkozik, és ha sokat eszik belőle: meghízik. Hát a mi hóemberünk is nagyon hamar elhízott, sőt meg is tántorodott, és biztosan leesett volna a telefondrótról, ha az utolsó pillanatban nem sikerül elkapnia. Ekkor új játékot fedezett fel: mintha a drót nyújtó lett volna, úgy tornázott, mutatványozott rajta. Még a híres haskelepet is megcsinálta, sőt bukfencet is vetett a levegőben.
De ezt is hamar megunta Hó-Kuszpók Istók - mert ugye, ebben a névben állapodtunk meg végül is? Bizony megunta! S hozzá még úgy ki is melegedett, hogy hirtelen elkezdett izzadni, ami ugyebár végzetes lehet egy hóemberre! Képzeljétek csak el, hogyan kezd gyöngyözni a homloka! S ahogy izzad, úgy fogy is, sőt egyre kisebbedik, és ha meg nem állna idejében, egy pillanat alatt valóságos Hüvelyk Matyi lenne belőle - ilyen ni! Ilyen pici hóember! De szerencsére még idejében lekapta a sálját a nyakáról, és megtörölte vele a homlokát.
Ha már a sál a kezében volt, hirtelen támadt egy jó ötlete. Úgyis elfáradt a sok mutatványozásban az egy szál telefondróton (ahonnan mindig majdnem leesett). Hiszen sokszor úgy dülöngélt fent a magasban, mintha legalább becsípett volna.
Hó-Kuszpók Istók előbb összegöngyölítette egy kicsit a sálját, aztán kigöngyölhette, és ráállt, mintha csak egy rollerre lépett volna rá. Történetesen ez is egy varázssál volt, és nem volt se vége, se hossza. Így aztán hiába görgette maga előtt, mint egy roppant szőnyeget a levegőben, csak nem akart elfogyni. Ezzel viszont a szőnyeg elindult, mert ez a szőnyegsál ráadásul repülni is tudott! Így aztán akárhová el tudott volna repülni, mint egy modern űrrepülő.
De Hó-Kuszpók Istók nem vágyott olyan messzire. Repülő sálján egy kéményhez kormányozta magát. Lentről már ugyanis sokszor elnézegette a kéményeket, tetszett neki, hogy parányi füstgomolyok szálltak ki belőlük. Ahogy most kíváncsian bekukkantott a kéménybe, egy nagy füstgomoly csapott a szemébe. Hű, milyen kormos lett az a patyolatfehér képe! Mintha nem is hóember, hanem egyenesen kéményseprő lett volna!
Ekkor a negyedik emeletről egy vékony, segélykérő hangocskát hallott:
- Segítség, Hó-Kuszpók Istók!
Hóemberünk kíváncsian mászott le a csatornán, és bekukucskált a félig nyitva hagyott ablakon. Bent egy jancsikályhában pislákolt a tűz. Egy apró tűzlángocska ült szomorúan a nyitva álló kályhaajtóban. Pontosan olyan volt piros ruhájában és sapkájában, mint a mesebeli Piroska, mert leánylángocska volt bizony. Amikor meglátta hóemberünket, így kezdte kérlelni:
- Légy szíves, kotord ki a kéményt, mert nem tudok megnőni, és nem tudom befűteni a szobát.
- De hiszen akkor én elolvadnék! - kiáltott fel rémülten a hóember.
A kis lángocska rámutatott az asztalon heverő tűzálló jénai tálakra.
- Ha a fejedre teszed az egyiket, a másikat meg a talpad alá, nem fogsz elolvadni! De nagyon kérlek, siess már, kotord ki azt a kéményt, mert különben megfulladok!
Hó-Kuszpók Istók nagyon, de nagyon jószívű volt. Visszamászott a csatornán a jénai tállal a fején. Cipőnek azonban egy kicsit nagy volt a jénai tál, lötyögött csak a lábán, és majdnem mindig leesett róla. Amikor aznap végre nagy nehezen felért újra a tetőre, elővette a kis fekete színű kéményseprő seprűjét, és jól kikotorta vele a kéményt.
Amikor ezt a többi szomszédos kémény is meglátta, egymás után odahívták magukhoz Hó-Kuszpók Istókot, aki a tél folyamán varázssálján végigjárta Magyarország összes rozzant, eldugott kéményét. A kémények aztán hálából tiszteletbeli kéményseprőnek választották meg.
Hó-Kuszpók Itók azóta állandóan Budapest kéményerdejében bolyong - amikor nem a vidéket járja - a kéményfák között, és ahol dugulást észlel, belekukkant, aztán beleveti a vasgolyóját, kikotorja a seprűjével, ráadásul még bele is fúj egyet minden kéménybe, és ettől aztán minden tüstént rendbe jön.
Ettől persze hóemberünk képe örökké kormos, és valaha szép fehér ruhája is. Néha elő is veszi a fényképét, amit még akkor csináltatott magáról, amikor lent álldogált a Mária téren, pontosan szemben az ablakunkkal. Ezt a fényképet odaállítja maga elé, mintha ikertestvére volna. De az egyik koromfekete hóember, a másik meg patyolatfehér hóember. Olykor táncot is lejt magával boldogan, mert erre is képes - legalábbis a mesében.
Most, hogy elérkeztünk a mese végéhez, akár meg is beszélhetnénk valakivel, hogy mi is legyen ezzel a hóemberrel. Az lesz vele, amit akartok. Elolvad, vagy ha akarjátok, akkor csak félig olvad el, és csúszkál egyet még a fején a játszótéren. Ha akarjátok, berakhatjuk őt egy frizsiderbe, hogy bármikor elővehessétek. (Azt hiszem, még fagylalttá is át tudna ebben az esetben változni!)
De ha mindez nem tetszik nektek, abban is megegyezhetünk, hogy egy irtózatos nagy szelet támasztunk - csiribi-csiribá! -, és szétfúvatjuk vele a hóembert! Legyen belőle ismét sok kis pehely, és táncoljon fel újra a fellegekbe!
Most aztán már igazán búcsúzom. De még előtte megkérjük a szelet, hogy fújja el ezt a kis hóember-felleget Afrika fölé, mert úgy hallottam, hogy az ottani gyerekek már nagyon-nagyon régen szeretnének hóembert építeni.