Hetvennégy éves, arca mégis üde és sima, nem szántottak bele mély redőket az évek. Pedig az ő életében is voltak mélypontok, fájó és nehezen elviselhető időszakok. És habár rendkívül érzékeny lelkületű, mások gondjai iránt igencsak fogékony, őt magát szinte soha nem látni szomorúnak, nem hallani panaszkodását, elégedetlenkedését. Folyton mosolyog, tréfálkozik, és aki nem ismeri a cseppet sem könnyű életútját, azt hiheti, hogy Irma néni a világ legboldogabb és legelégedettebb embere.

A Hét Nap Sorsok, emberek című rovatát már több mint tíz éve vezeti. Cikkeiben különleges emberi sorsokról ír fáradhatatlanul hétről hétre, mély átéléssel és együttérzéssel. Alkot rendületlenül, s éli a háziasszonyok életét, elvégzi a házimunkát, miközben öt unokájának szerető és gondoskodó nagymamája.

— Tanítónőként dolgoztam a hajdújárási iskolában, amikor megszületett az idősebbik lányom — mondja. — Akkor még csak három hónap szülési szabadság járt az édesanyáknak, és mivel nem számíthattam senki segítségére, magamnak kellett megoldanom a gyermekem elhelyezését, amíg dolgozom. Minden reggel, esőben, fagyban hajnali négy órakor vittem be Kisradanovácról a tejpiac közelében levő bölcsődébe a néhány hónapos kislányomat, hogy elérjem a hatórás sínbuszt, amin a munkahelyemre utaztam. Nehéz idők voltak, éppen ezért — amint megtudtam, hogy unokám lesz — szinte gondolkodás nélkül úgy döntöttem, rokkantnyugdíjba megyek. Mellettük, velük akartam lenni az első pillanattól kezdve. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy a kis unokámat — az édesanyjához hasonlóan — minden reggel bölcsődébe vigyék. Itt voltam én, a nagymama, akinek külön öröm volt, hogy vigyázhatott az unokájára, amíg a szülei dolgoztak. Így tettem a többi négy unokám születésekor is. Mindegyikük világra érkezése után hat héten keresztül mostam, vasaltam, főztem, takarítottam rájuk. És nem esett nehezemre,  ellenkezőleg! Örömmel és boldogsággal töltött el, hogy a segítségükre lehetek.

Irma néni azt vallja, hogy az egészséges nagymama—unoka viszony kialakulásához szükség van egy bizonyos fokú bölcsességre és intelligenciára. Ráadásul a mai nagyszülők már sokkal rugalmasabban kezelnek bizonyos élethelyzeteket, ami a kapcsolatot közvetlenebbé teszi.

— Én magáztam a nagymamámat, sőt az édesanyámat is. Akkor így nevelték a gyermekeket. Olyan illemszabályok voltak, amelyeket udvariatlanság lett volna megszegni. Én az unokáimnak a barátja is vagyok azon kívül, hogy nagymamaként minden szeretetem az övék. És ez az érzés merőben különbözik az anyai szeretet érzésétől. Anyaként eszembe sem jutott volna a házimunka elvégzését későbbre halasztani csak azért, mert a gyermekeimnek segítség kellett, vagy éppen játszani, beszélgetni szerettek volna velem. Mindig eleget tettem a kérésüknek, de a feladataimat is végeztem közben. Mára már átértékelődött bennem minden: pontosan tudom, hogy az irántuk érzett szeretetem, a velük való foglalkozás mindennél előbbre való. A munka megvár, de az a pillanat, amikor az unokáimnak szükségük van rám, elszáll. Sok mindenről beszélgetünk, nincsenek titkaink egymás előtt. Kapcsolatunk az őszinteségen alapszik, és ez a legcsodálatosabb az egészben! Soha nem szólok bele a lányaim nevelési módszereibe. Amikor ők nevelnek, én inkább odébbállok, nem szólok közbe. Ez az ő feladatuk, mint ahogy az én feladatom volt valamikor a lányaim nevelése. Ha büntetést szabnak ki a gyermekeikre, én is következetes maradok. És félreértés ne essék: nemcsak kényeztetem az unokáimat, hanem foglalkozom a lelki világukkal, segítek nekik a tanulásban. Mint mindenki életében, az enyémben is vannak mélypontok, de az unokák szeretete minden nehézségen átsegít.

Irma néni szerint szerencsés az a mai nagymama, akire már nem hárul a nevelés feladata, ugyanakkor a mindennapi feladatait is háttérbe tudja szorítani. Így marad ideje az unokákra, és ez a legdrágább kinccsel is felér.
— Én szabadon szerethetem az unokáimat, nincsenek követelmények, amelyeknek szülőként a saját gyermekeim nevelése során meg kellett felelnem. Most számomra nincs nagyobb öröm, mint az unokáimmal lenni, elkészíteni a kedvenc ételüket, süteményüket. Úgy gondolom, hogy a valamikori és a mostani nagymama—unoka viszony lényegében nem változott, az érzelmek régen is ugyanilyen erősek voltak, csak nem juthattak minden esetben kifejezésre éppen a már említett nevelési szabályok miatt. Ezektől ma már nem kell tartanunk, és néha tényleg úgy érzem, nem is én kényeztetem az unokáimat, hanem ők engem.

Irma néni legidősebb unokája 22, a legfiatalabb 10 éves. Mindannyian nagyon szeretik a nagyit, akitől bármikor kérhetnek tanácsot, megoszthatják örömüket vagy beszélhetnek a kételyeikről, félelmeikről.

— Még egy magamkorabeli nagymamának sem árt haladnia a korral. Meglepődne az olvasó, ha hallaná, hány népszerű, modern zeneszámot és előadót ismerek! Megesik, hogy az unokáim bömböltetik a rádiót, valami első hallásra iszonyatosnak tűnő förtelem szól, én mégis táncra perdülök velük együtt, mert tudom, hogy ezzel is közelebb kerülhetek hozzájuk. Nekem pedig nincs is más vágyam, mint megtartani azt a csodálatos emberi kapcsolatot, amelyet az unokáimmal ápolok — zárja a beszélgetést Perisity Irma.