Szabó Attila fotóillusztréciója

A tisztánlátás szempontjából jó az, hogy most már nincsenek illúzióink, és tudjuk: az anyaországtól a nagy szólamokon kívül másra nemigen számíthatunk addig, amíg nem döntik el, hogy mit is akarnak tulajdonképpen kezdeni velünk, kívül rekedtekkel. Azzal kapcsolatban sincs illúziónk, hogy ez máról holnapra eldőlne, hiszen jövőre Magyarországon választás lesz, mi pedig -- tetszik vagy sem -- biztosan a kampány egyik központi elemeként fogunk szerepelni, szebb és csúnyább formában. Amin viszont el kell gondolkodnunk, az az, hogy vajon mi magunk tudjuk-e, hogy merre, hogyan és mi módon igyekszik közösségünk. Tisztában vagyunk-e önmagunk realitásaival, helyzetünkkel, lehetőségeinkkel? Amióta a Magyar Szó hétvégi számában megszűnt a Sorskérdéseink című rovat, mintha a fenti kérdések -- mint alapmotívumok -- szintén háttérbe szorultak volna. Vajon most, 2005-ben milyen perspektívái vannak a délvidéki magyarságnak a megváltozott világ- és belpolitikai helyzetben? Az elmúlt tizenöt esztendőben gomba módra elszaporodtak a magyar civil szervezetek, a tudományos intézetek. Több-kevesebb sikerrel a mai napig működnek, a közösségnek azonban csak egy szűk táborához tudják eljuttatni meglátásaikat, véleményüket, víziójukat. Mintha a húszas évek délvidéki kis magyar paródiája ismétlődne meg újra, hiszen itt vannak köreinkben az aktivisták szűk táborának képviselői, és itt van a passzívak tábora, a mocsár. Hiányzik egy olyan fórum, ahol az értelmiség -- nemcsak a politikai és közéleti elit, hanem a háttérben csendesen dolgozók is -- kifejthetnék meglátásaikat a közösségünk egészét illető kérdésekről. Egyáltalán képesek vagyunk-e megfogalmazni azokat a kérdéseket, amelyek a délvidéki magyarságot nyugtalanítják, foglalkoztatják, illetve befolyásolják mindennapi életünket? Bármerre nézünk is, csupán elcsépelt szólamokkal találkozunk minden téren.
Hogyan áll oktatásügyünk szénája? Milyen oktatási modellt szeretnénk? Hogyan képzeljük el a képesítést, vajon mire van inkább szükségünk: szakmunkásokra vagy tudósokra-e? Milyen arányokat kellene felállítani, mindezt hogyan akarjuk megvalósítani? Kell-e önálló magyar oktatási rendszer a bölcsődétől az egyetemig? Kérdések, melyekre szinte senki sem tudja a választ. Olyan kérdések, melyek a magyar közösség egészének életminőségét meghatározzák, amelyek a jövőnkről mondanak véleményt. Nemcsak ezekre a kérdésekre nem kapunk választ. Szemmel láthatólag nem figyelt fel az itteni magyar értelmiség és politikum arra a nyilvánvaló tényre sem, hogy a bácskai és bánsági magyar közösség egyrészt -- magyar vonatkozásban -- inkább konzervatív, mintsem liberális vagy szocialista, viszont a többségi nép politikai opciói közül egyedül a liberális irányzattal hajlandó és tud szimpatizálni, kooperálni. Ez is egyik oka a magyar szavazatok nagy szóródásának. Hogyan lehet ezt kiküszöbölni, hogyan tudja a magyar érdekképviseletet felvállaló párt (vagy pártok) ezt a kettősséget feloldani? Milyen politikai választ tudunk adni erre a kérdésre?
Közéletünk, mint valami divatsikolyt, naponta elismétli, hogy a magyar polgárokat elsősorban a szociális biztonság kérdése foglalkoztatja, sokkal inkább, mint a kultúra vagy az oktatás. Akkor is, ha ezek szorosan összekapcsolódnak. A felismerés helyes, de eddig egyetlenegyszer sem lehetett arról olvasni, hogy ennek a szociális biztonságnak a megteremtését hogyan képzeli el aktivista elitünk. Hogyan, milyen eszközökkel lehet ezt megvalósítani? Hogyan tud tőkéhez jutni a magyar közösség? Mi szolgálja jobban az érdekünket: az agráriumba való befektetés vagy a kis- és középvállalatok számának növelése, azok sikeressége? Mely gazdasági ágazatok azok, amelyekben a magyarság a jelenlegi helyzetben állni tudja a sarat, piacképes, rendelkezik szellemi kapacitással? Mely ágazatok azok, amelyekben anyagi és szellemi ráfordítás árán van keresnivalónk?
Vajon képesek vagyunk-e olyan tabukkal foglalkozni, melyek kétségtelenül jelen vannak közösségünk életében, melyekre - éppen kényességük miatt -- senki sem tudott és akart adekvát választ adni? Képesek vagyunk-e lebontani azokat a megcsontosodott, betokosodott struktúrákat, amelyek bénítóan hatnak közösségünk szellemi, gazdasági és politikai életére? Van-e bennünk erő, hogy önös, kicsinyes érdekeinken, frusztráltságunkon, irigységünkön és önzőségünkön felülkerekedve rámutassunk arra, hogy az avítt bornírtság jeleit mutató gerontofóbia ideje egyszer és mindenkorra lejárt, további mesterséges fenntartása olyan fáziskéséseket idéz elő, ami a közösség további szellemi és gazdasági romlásához vezet? Tudjuk-e, hogy a frissen diplomázott fiatal értelmiséget hogyan akarjuk helyzetbe hozni, hogyan akarjuk a benne levő energiát felhasználni, kamatoztatni, az egész közösség javára fordítani? Vajon van-e erő az önkritikára, van-e erő a továbblépésre és a legújabb technológiák, szellemi vívmányok alkalmazására, amit természetesen csakis a mostani, az 1975. után született generáció tud kiaknázni, alkalmazni? Miért hallgattunk el a diplomahonosítás ügyében? Akarjuk-e, hogy külföldön végzett fiataljaink visszatérjenek? Ha igen, akkor milyen jövőt szánunk nekik, engedjük-e, hogy kibontakozhassanak, hogy bizonyíthassanak?
Képesek vagyunk önmagunk eldönteni, hogy a diktatúrákat hogyan kezeljük, hogyan és mi módon mondjunk róluk véleményt? Gondoltunk már arra, hogy mi módon érjük el az ártatlanul meghurcoltak jogi és erkölcsi rehabilitációját, mi módon és hogyan követelünk nekik vagy hozzátartozóik számára anyagi és erkölcsi kárpótlást a szerb államtól? Szükségét érezzük-e ennek? Van-e bátorság a közösségben ezen -- ugyancsak kényes -- témák boncolgatására?
Hogyan látjuk irodalmunk helyzetét? Miért hallgatnak íróink, mi az oka annak, hogy a magyarországi tendenciák hatására itt, a végeken újra egyfajta parázs, indulatos urbánus--népi vita kibontakozásának kezdetét kell szemlélnünk? Van-e lehetőség a tézisek és ellentézisek, a világképek egyeztetésére, a kompromisszum kidolgozására? Hogyan lehet -- ha egyáltalán lehet -- oldani a tradicionális Újvidék--Szabadka ellentétet, melyben lassan, de biztosan helyet követel magának Zenta is?
Médiánk helyzetéről is inkább hallgatunk. Mit akarunk, mire van szükségünk? Hogyan látjuk a jövőt mind az írott, mind az elektronikus sajtóban?
Látunk realitást a területi autonómiában, vagy csak kulturális autonómiában gondolkodunk? Mit értünk autonómián, most, a XXI. században? Hogyan kell egy kisebbségi magyar pártnak politizálnia, mire kell helyezni a fő hangsúlyt, egyáltalán létezik-e még többpólusú délvidéki magyar politikai élet a valóságban?
Sok a kérdés. A fentiekben csak néhány íródott le. És a tézisben is egy kérdés merül fel: tudunk-e kérdéseket feltenni önmagunknak, igyekszünk-e választ találni rájuk? Vajon szükség van-e a mostani megváltozott helyzetben arra, hogy érvek mentén végre újra megbeszéljük közös dolgainkat? Lesznek-e széles körben olvasott médumaink, amelyek ezt rendszeresen felvállalják, vajon vannak-e, akik ebben a munkában részt vállalnának? Mi magunk tudjuk-e, merre tartunk, mit akarunk?