Nosztalgiával emlékezünk sokan a régi színházi estékre, Dimitrijevics Mara és Dévics Imre ,,éjféli lovas''-aira, akiket kebelbarátjául fogadott Szalai tanító úr Szilágyin, Rohacsek doktor úr Doroszlón, a mindig mosolygós Tilger Misi és az örökifjú Léderer Topolyán, sok-sok szomorú arcú magyar ember Hódoson, Vörösmarton és Dél-Bánát falvaiban, s mindenekelőtt a karcos homorú Tripolsky Géza zentán. Ő aztán sohasem tért be az öltözőbe üres kézzel: a hölgyeknek járt a likőr és a sütemény, a színész uraknak a sör, a bor és a pálinka. Ott, Zentán aztán éjfélig, néha éjfél utánig is azon vitatkoztunk, hogy vajon a kortársaink között miért nincsenek olyan alkotók, mint amilyenek Petőfi, Arany és Ady korában voltak, miért nem szól le a színpadról egy Major Tamás, miért nem hozunk magunkkal olyan tüneményes őzgidát, mint amilyen Szelezky Zita volt. A csizmás hadúr Szabadkára érkezése után viszont nagyon messzire kerültünk egymástól. Színházunk Tripolsky Géza számára meghalt.
A néprajzkutató, pedagógus 1926. július 11-én született, és 2002-ben hunyt el. Szülővárosában, Zentán élte életét, ott járt elemi és középiskolába, ott a Tisza-parti városban alussza örök álmát is. Az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzi meg 1966-ban az általános iskolai tanári, majd a középiskolai tanári oklevelet. 1974-ben fejezi be a tanulmányait. 1946-tól 1952-ig tanító az adorjáni általános iskolában, 1952-től 1986-ig a Zentai Múzeum munkatársa és igazgatója. 1986-ban vonult nyugdíjba, s aztán egyre kevesebbet hallottunk róla. 1976-ban megkapta a Kultúra Szikrái Díjat, 1985-ben pedig a Nagyapáti Kukac Péter-díjat. 1952-től 1970-ig és 1978-tól 1986-ig a Zentai Művésztelep vezetője volt, s 1970-től 1984-ig művelődéstörténetet adott elő az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Tanszékén. Nagy barátja volt Dévics Imrének, több művésztelep megalapítójának, a szabadkai Népszínház társulatvezetőjének és direktorának. Dévics Imre mondta egy alkalommal róla: ,,Tripolsky Géza minden könyve tanulságos és példaadó. Mindent, amit leír vagy csinál, a széles néptömegeknek szánja. Vele, Tripolsky Gézával Zentán megalakult egy olyan értelmiségi kör, amelyik felmutatott eredményeivel meghazudtolja azt a hiedelmet, hogy a vidéki kisváros mindig csak vidékies kulturális életre ítéltetett még ma is, a ma társadalma közepette is'.
A néprajzkutató művei: Száraz kútgém, üres válú. Juhásznóták, betyárdalok balladák Zentán és vidékén (Burány Bélával és Fábri Jenővel), Zenta, 1966; Zentától Hangonyig. Ősz Szabó János élete, monográfia, Zenta, 1970; Rukkolnak a szép zentai fiúk. Katonadalok Zentán és vidékén (Burány Bélával, Fábri Jenővel, Bodor Gézával), Zenta 1972; Senta - Zenta, tanulmányok. (Erdélyi Istvánnal), Zenta, 1980; Zentai Művésztelep (Ács Józseffel és Farkas Nándorral), Újvidék, 1980; A Zentai Ipartestület száz esztendeje, helytörténet, Zenta, 1988; Nem bánom, hogy juhásznak születtem - tanulmányok, Újvidék, 1992; Munkák, ünnepek, népszokások - tanulmányok, Újvidék, 1993; Város, folyó, emberek - tanulmányok, Zenta, 1999.
Hosszú utat tett meg a kisvárosi iparoscsalád egyetlen gyermeke, de hála kitartásának, a Tisza-parti házikótól eljutott a katedráig, s megválasztották Vajdaság egyetlen magyar tájmúzeuma első emberének. Gimnazistaként a háború borzalmait is átélte, s az új rendszerben sem mosolygott rá azonnal a szerencse. Az égető pedagógushiány pótlására csupán egy tanítói tanfolyammal a háta mögött tanítani kezdett, de nagyobb ambíciói voltak, többet akart, s mivel mindig is érdekelte a néprajz, bejárta a tanyavilágot, a gémeskutakból itta a hűs vizet, egyszerű emberekkel, juhászokkal, kanászokkal, kétkezi munkásokkal beszélgetett. A puszta lett a második otthona. Gyűjteni kezdett mindenfélét: tejesköcsögöket, a betyárkalapokat és -ostorokat, a földből az eke nyomán felbukkant cserepeket, edényeket... Ahogyan mondani szokás, tücsköt-bogarat. Folyamatosan gyarapította tudását is, éjjel-nappal dolgozott, képezte magát, sorra látogatta a külföldi múzeumokat és képtárakat. Létrehozta a vajdasági magyar tájmúzeumot a maga régészeti és magyar néprajzi gyűjteményéből. Kiállítótermet és képtárat nyittatott meg - és szünet nélkül irogatott, jegyzetelt. Élete fő műve még ma is - úgy tudom - kézirat formájában porosodik. Múzeumtörténete nagyobb figyelmet érdemelne.
,,Születésed, jellemed, neveltetésed őrizőnek rendelt: a magyar művelődés, a magyar néprajz és a népzene rendíthetetlen őrének. A déli végek szülötte voltál, azé a magyarságé, amely éber őrként úgy védte örökségét, hogy ugyanakkor a legnagyobb nyíltsággal fogadta a társadalmi haladás új eszméit, és tette azokat műveltségének feszítő erejével'. Ezekkel a szavakkal búcsúzott el a néprajzkutatótól Hajnal Jenő 2002-ben.