Mielőtt eladná magát, növelni akarja árát a villanygazdaság
Most mérges kommentárt akarok írni!
Igaz, Bagi Károly, a nagy háború utáni idők első szabadkai magyar polgármestere, még a 7 Nap kiadói tanácsának elnökeként arra intett, ne írjak ,,mérges cikkeket”, merthogy ezekért ,,valakik” megharagudhatnak, s ez nem tesz jót újságírói karrieremnek. Valamivel később Rajcsán István, a lap soron következő tanácselnökeként viszont azt mondta, hogy a Vajdasági Pártbizottság elnökségének tagjaként nem merne olyan szókimondó, belemenőseket írni, amilyeneket én engedek meg magamnak. Nos, nekem az volt a véleményem, hogy a téma és a valami kimondásához kellő vehemencia fogalmaztatja meg velem írásaimat olyanokká, amilyenekké sikerednek, illetve amilyeneknek lenniük kell...
Most arról értesülök a lapokból, a rádióból és a tévékből, hogy Szerbia villanygazdasága meg akarja magát ,,tőkeemelni', mielőtt jó utcalányhoz illően eladásra kínálná magát. És próbálja ezt megtenni úgy, hogy a lakosságtól elveszi azt, ami az övé, a sajátját pedig pénzért lőcsöli rá az általa aligha tisztelt fogyasztóra. Egészen pontosan arról van szó, hogy méltóztatik a maga alapeszközeivé tenni azokat a vezetékeket, trafókat, egyebeket, amelyeket, saját pénzéből, a lakosság építtetett, szereltetett fel, de eddig ezt (nyilván hanyagságból) nem tette meg, azokat az órákat pedig, amelyek eddig mérték, s most is mérik a fogyasztást, egyszerűen leszereli és elviszi, a helyettük felszerelésre kerülő újakat és korszerűeket pedig - amelyek állítólag nagy megtakarítást eredményeznek a fogyasztóknak (az áramelosztónak nem?), a lakossággal vásároltatja meg!
,,Mérges” cikkeket abban az időben írtam a villanygazdaságról, amikor a múlt század ötvenes éveiben és a hatvanasok elején nagyban villamosítottuk az országot. Azt a nagyot és benne Vajdaságot. Nekünk itt, valahogy mindig kevesebb jutott a beruházásra szánt eszközökből, mint más országrészek szerencsésebb lakóinak, tehát hogy ne maradjunk le, helységeink emberei, főként a falusiak és a tanyasiak, szép, nagy helyi járulékot szavaztak meg maguknak, hogy a korszerűsödésben felgyorsuló gazdaságuk ne maradjon az alapvető és akkoriban még olcsó energia, villanyáram nélkül. S amikor az emberek - jórészt önkéntes és ingyenes munkával - felállították vezetékeiket, felszereltették a kellő berendezéseiket, az áramelosztó ezeket az eszközöket egyszerűen ,,besorolta alapeszközei közé”. Amikor azt találtam írni, hogy nem lehet mások munkájának eredményét ilyen egyszerűen kisajátítani, ezért illik valamit fizetni, akár formálisan is, mondjuk, sokéves hitelre kamatmentesen - az áramkereskedő főnökök adták a sértődöttet. Merthogy ők az állóeszközök kegyes átvételével magukra vállalták a karbantartás gondját, költségét is, hiszen ,,ehhez nem értenek” az emberek!
Legutóbb akkor írtam dühös cikkeket (a Magyar Szóban Csorba Zoltán, majd Kubát János főszerkesztése alatt még lehetett), amikor Milošević mindent, ami a falvakban és a városokban nem volt házakon, lakásokon belül, egy tollvonással, köztársasági tulajdonná tett. Az udvarokat, amelyekben a családi házak gyerekei játszottak, a járdákat és a kövesutakat, az iskolákat és az óvodákat, az orvosi rendelőket és a kórházakat, a falu- és városházákat meg a művelődési otthonokat - amelyeket pedig ugyancsak túlnyomórészt helyi járulékból és önkéntes-ingyenes munkával építettek maguknak az embereink! Ezt nem tudtam másnak, mint rablásnak nevezni! Aztán a magánosítás bejelentésekor arra hívtam fel a figyelmet, hogy sok gyár és üzem épült egészében vagy részben az ott dolgozók keresetéből (a munkaközösségek tagjai gépek vásárlása, új csarnokok építése stb. érdekében gyakran lemondtak keresetük egy részéről!), tehát először a munkások ilyen ,,adományait” kell visszafizetni, s csak a számlák kiegyenlítése után lehet kimondani, hogy egy-egy gyár, üzem vagy vállalat mennyit ér a piacon. Igaz, törvény rendezi, hogy a munkaszervezetek dolgozóit részvény illeti meg, de ez csak az úgynevezett holt munka bizonyos fokú elismerését jelenti. Senkit se kártalanít igazán, legkevésbé azt a sok ezer embert, akik a privatizáció során munka nélkül maradtak.
Mi az, ami mindebben a legjobban felviszi a gondolkodó ember vérnyomását? Nem más, mint annak ténye, hogy a másik ember munkájának eredményéhez ilyen tolvaj módon viszonyuló vállalatban, a szocializmus idején, a bankok után itt vették fel a legnagyobb fizetéseket! Na és most, ebben a mi vadkapitalizmusunkban? A villanygazdaság azon közvállalatok közé tartozik, amelyek uralásáért ölre mennek egymással a koalíciós pártok! Persze, nem hazafias okokból, hanem azért, mert a fizetések dolgában az élen járók közé tartozik! Ahol a vezérigazgatói fizetéseket havi tízezer eurókban mérik és az igazgatóbizottsági tagok ,,tiszteletdíja” is több ezer euró - attól függetlenül, üléseztek-e egyáltalán. Tévedés ne essék: ebben a keretben nem a bányászokról van szó, akik a föld gyomrából fölhozzák a hőtelepek fűtéséhez szükséges szenet - mert ők osztoznak az egyszerű munkások, dolgozók sorsában, hanem az áramelosztókról, a kereskedőkről. Akik pazar kabinetjeikből osztják az olyan bölcsességet, amelynek eredményeként ingyen kívánják elvenni a lakosság mérőóráit, hogy azután busásan megfizettessék velük az újakat...