- Ugorjunk csak vissza egy kicsit a közelmúltba! Jelképesen: hogyan lett a versből próza?!
- Felsős koromban a barátnőm rábeszélésére csöppentünk az aurórások közé. Jó bulinak látszott, meg mindig is szerettem a kihívásokat, én ugyanis olyan tanulós fajta vagyok. Hobbiként kezdtem tehát a versmondást, aztán egyre nagyobb érdeklődéssel fordultam a költészet felé. Egy kicsit még magam is furcsállottam a dolgot, mert, mi tagadás, az általános iskolában nem nagyon szerettem a magyart, a középiskolában jöttem csak rá, hogy hűha, valamit nagyon elmulasztottam. Egyre bátrabban kalandoztam már a versek világában, egyre jobban megragadott ez az érzelemdús irodalom. Kamaszkor, naná...! Úgy éreztem, mintha minden vers az én személyes örömeimről és bánataimról szólna. Aztán bekapcsolódtam a gunarasi nyári versírótáborba, melyet szintén Vass Borsodi tanárnő szervezett meg. Itt már nemcsak versmondásról volt szó, hanem a vendégként meghívott alkotók a műhelytitkaikba is bepillantást engedtek nekünk, s így lassan-lassan azt is megtudtuk, voltaképpen hogyan is születik meg egy-egy vers, miből is áll össze. Itt ismerkedtem meg Szabó Palócz Attilával, aki versíróműhelyt vezetett, s ahol az én első ''fecskéim” is megszülettek. Voltak versenyek is természetesen, és szárnypróbálgatásainkat mindig megdicsérte, megjutalmazta. Az első versem egy húsvéti nyuszikáról készült, még rímelt is!
- Nos, ilyen sikeres kezdés után hol maradt el a folytatás?
- A topolyai gimnáziumba kerülve - azt nem említettem, hogy az általános iskolával egyidejűleg befejeztem az alapfokú zeneiskolát is! -, elsős koromban elindultam én a KMV-re (meg a Mara műkedvelő színjátszókhoz is odacsapódtam!), de kudarcot vallottam, és elment a kedvem mindentől. Gondolom, hogy így történt... Azaz, hogy is mondjam? A középiskolában egy kicsit elszállt az agyam. Előtte mindig szigorúan fogtak otthon a szüleim, gimnazistaként meg egyszerre nagylány lettem, és annyiféle inger ért! Gyorsan repültek az évek. Egyszer csak negyedikes lettem, és ráeszméltem, hogy voltaképpen nem csináltam semmit. Na, akkor megint indultam a KMV-n, és versíróként 3. lettem. Akkor úgy gondoltam, ekkora ''dicsőség” elég is nekem. Leérettségiztem, s nem tudtam, hova tovább. Hazulról nem akartam elmenni, a magyar tanszék nem igazán vonzott, a tanítóképző sem, Szabadkát nem szerettem... Legszívesebben dolgoztam volna, de középiskolai végzettséggel sehol sem vártak tárt karokkal. Meg különben sem... Közben megnyílt Topolyán a mezőgazdasági főiskola (akkor még az volt, de ma már egyetem), s úgy gondoltam, a tétlenségnél valamivel mégiscsak jobb, ha továbbképzem magam. Nem én vagyok sem az első, sem az utolsó, aki nem járatos a mezőgazdaságban, és mégis agráripari mérnöknek tanul. És még csak azt sem mondhatom, hogy minden tantárgy unalmas, mert némelyek teljes mértékben lekötik a figyelmemet, például a növényvédelemmel kapcsolatos tananyagokkal szívesen ismerkedem. Szerintem más egyetemeken is vannak ,,nemszeretem” tantárgyak. Szóval most harmadéves egyetemista vagyok, s ha minden igaz, két év múlva bioélelmiszer-ipari mérnöki diplomám lesz. Úgy mellékesen, tiszteletdíjért dolgozom a barátom informatikai cégében, ha akad nekem való munka, merthogy az egyetem önköltséges, a szüleim pedig munkanélküliek. Illetve anyu háziasszony - fizikus lett volna, de én ,,közbeszóltam'' -, apu pedig hentes, de jelenleg állás nélküli. Van még egy nyolcadikos öcsém, aki megszállott versenytáncos, nemrég jött haza a moszkvai bajnokságról... De ezt inkább majd leírom, jó?
- Ahhoz képest, hogy nem vagy gyakorlott tollforgató, szép eredményt értél el a Podolszki-pályázaton, és sok dicséretet is kaptál. Mi, illetve ki indított el erre a megméretésre?
- Véletlen egybeesések sorozata. Bencsik Orsolya készített egy körinterjút, melyben engem is megszólaltatott, s amikor ez az írás megjelent a Képes Ifjúságban, felhívta rá a figyelmemet. Megvettem hát az újságot, s megakadt a szemem a pályázaton. Felvetettem a témát a barátomnak: mi lenne, ha...? å nagyon biztatott, sőt remélte a sikert, mert véleménye szerint inkább születtem újságírónak, mint agráripari mérnöknek. Jó, igen, pályázni, de mivel? Internetes kapcsolatban vagyok Szabó Palócz Attilával, és megdumáltam vele a felmerülő kételyeimet. å is bátorított, hogy csak próbálkozzam. Néhány ötletet is adott. Mondta, olvassam el Sándor Zoltán: Kultúrpolitikai sokkállapotban című cikkét, hátha az majd ihletet ad. Így is történt: elgondoltam, körinterjút készítek a Magyarországon ,,rekedt'' fiatal íróinkkal, költőinkkel, hogy lettek azzá, amivé lettek. Levelet váltottam a ,,mentorom''-mal, Szabó Palócz Attilával, továbbá Szerbhorváth Györggyel, Szakmány Györggyel és Kollár Árpáddal. Egy érettségi dolgozatnyi anyag gyűlt össze, és csak többszöri nekifutásból sikerült kb. öt oldalra lerövidítenem, s melynek végül is az lett a címe, hogy Kirekesztünk, avagy sem. S munka közben ismerkedtem a publicisztikai műfajokkal is, mert szégyen ide, szégyen oda, semmit sem tudtam róluk. A díjnak nagyon örülök. Nem, nem a pénz végett (de az is jól jött!), a borítékot, miután ,,láttamoztam'' a tartalmát, félre is raktam. Ez egyfajta visszaigazolás volt a számomra: hogy a befektetett munka megtérül, hogy ha akarom, írni is tudok stb.
- Hogyan tovább? Ha már belekóstoltál a publicisztikába, mi tart vissza a tényleges újságírástól?
- Valójában semmi, csak egy kis szorongás, bátortalanság. Mindenki azt hajtogatja, hogy meg kell tanulnom eladni magam. Hát ez az, ami nem megy. Még nem megy. De ezentúl figyelmesen követem majd a pályázatokat...