,,Keserű szívvel bizony mondom néktek,
Ti csonka-magyarok:
Az ország szíve, Magyarország szíve
Ma már a Végeken dobog.'
(Reményik Zsigmond)

A nagy sebektől, amiket a kisebbség kénytelen viselni, a történelmi tudat vérzik, a naponta kapott kis sebektől, amelyeket a másodrendű polgár kap, az egyén szenved. A nagy seb máig ott éktelenkedik Kolozsvár feldúlt főterén árkok és gödrök formájában, amint lopakodva araszolgat Fadrusz János Mátyás király-szobra s a Szent Mihály-templom felé, hogy elnyelje a magyar jelenlét szigorú és magasztos helytartóját, az ,,Igazságos'-t. Akkor, egy évtizeddel ezelőtt a város igazi gazdái - s nem azok, akiknek ölébe pottyant történelmi ajándékként -, iskolás gyermekek és öreg emberek, háziasszonyok és kétkezi munkások százai vonultak a térre, élükön papjaikkal, és élő láncot vontak a szobor köré, szembeszegülve a város fura urával, az új idők kolozsvári bírójával s annak heveny régészszenvedélyével. Heteken át tartott az ostrom a tér védelmezői ellen: marcona csendőrök fogták körül a tömeget s próbálták oszlatni a rendzavarókat. A helyi lapban megrázó képeket közölhettünk a jól táplált fogdmegek karjaiban vergődő öregasszonyokról, öregemberekről és gyermekekről, a palástos lelkipásztorra gumibotot emelő terepszínű egyenruhásról. Vass Magdi néni, aki évek óta csípőbántalmakkal küszködik, odabicegett a kordonhoz, s az egyik verőlegénynek szegezte a kérdést, hogy a nagyanyjával is így bánna? Persze, ezekre a naiv kérdésekre nincs válasz. A kordon csak állni és ütni tud, nem gondolkozik és nem mérlegel.
Heteken át pattanásig feszült a város. Hajnalban, pirkadat előtt összejött a tömeg, megviselt, beteg emberek álltak a kánikulai hőségben a napon, ha időnként egy-egy kidőlt, s elszirénázott vele a mentő, a járókelők közül kettő állt a helyére. Először azonban meg kellett küzdenie az egyenruhásokkal, s ha sikerült áttörnie a kordont, bentről segítő kezek nyúltak érte. Így örökítette meg a Szabadság fotóriportere szegény Herédi Gusztit, a Korunk egykori publicistáját, aki akkor már nagybetegen verekedte be magát a körbe. Fel is jelentették a polgármester pribékjei hatóság elleni erőszak miatt. Szegény Gusztit azóta az égi igazságszolgáltatás rendelte magához.
Végül is az öreg emberek és gyermekek hada meghőkölésre késztette a romboló szándékot, a seb azonban máig nem hegedt be a város arcán: továbbra is gödrök éktelenkednek Kolozsvár főterén. És Mátyás király jobbján és balján, három-három égbe nyúló árbocon leng-lobog a trikolor, nemkülönben a szobor körüli padok is nemzetiszínben pompáznak, de városszerte, még a kolozsvári Sétatéren is (ahol a dal szerint ,,jaj, de kellemes...'). Mondják, ezekhez még nem mert hozzányúlni az új polgármester, hiszen választások lesznek a hónap végén.
De ki tartja számon az egyénen ejtett sebeket?
Ki emlékszik még arra, hogy Herédi Guszti fiát - nem véletlenül éppen őt, s hogy miért nem, az is megérne egy jegyzetet -, Zsoltot nem eskette össze szíve választottjával a polgármester embere, mert az örök kérdésre, hogy ,,akarod-e...' magyarul válaszolt igennel. Ez a legalább hétéves történet azért jutott eszembe, mert a napokban olvastam egy hírt egykori lapomban. Eszerint a román közalkalmazottak sztrájkhulláma elérte a kincses várost is, ahol az új polgármester - aki szolidaritást vállalt a sztrájkolókkal, maga azonban nem állhatott közéjük - kénytelen volt besegíteni a közügyek intézésébe. Alkalmasint az esketéseket vállalta magára, s épp egy magyar nemzetiségű párt adott össze, akik a románul feltett ominózus kérdésre ugyancsak magyar igennel feleltek. A polgármester házastársaknak nyilvánította az ifjakat, majd sok boldogságot kívánt nekik. Magyarul. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Mint ahogyan ez a világ legtermészetesebb dolga. Mert csekélység, csupán egy emberi gesztus. Ami azonban akkor dagad óriásivá s lesz egész életen át sajgó sebbé, ha megtagadják a - valljuk be - túlérzékeny kisebbségi embertől. Aki nem véletlenül túlérzékeny.
Mátyás király és Magdi néni, Herédiék és az új kolozsvári polgármester, megannyi támpont a mérlegeléshez. Csak rossz helyen mondom. Akik ezeket a mi kissé érzelgős történeteinket olvassák, maguk is több sebből véreznek. Akiknek olvasniuk kellene, azok meg nem értik. Mintha csak hallanám a mai magyar rögvalóság mély értelmű közbevetését: aztán mennyibe kerülhet egy ilyen szobor?
Hát - mondhatnám - úgy ezer évbe. Amit a gyepűkön kell tölteni.
De nem mondok semmit.
Csak szomorú vagyok.