Dr. Róka Csaba a kitüntetéssel - Szabó Attila felvétele

A dolgozószobájában ülünk le beszélgetni. Valójában ez egy félig nyitott galéria az előszoba felett, amely a lakás egy külön helyisége, mégis a szobanövények levelei között átszűrődő zajok biztosítanak arról, hogy aki itt ülni szokott, az munka közben részese a lakásban történteknek.
Ragaszkodik hozzá, hogy a bőrrel bevont, kényelmes székébe üljek. å a vendégszéken foglal helyet.
Az asztalon számítógép, irattartó, írószerek, gyermekkezek készítette apró ajándékok, a polcon történelmi és szakkönyvek. A falon Magyarország történelmi térképe a századfordulóból, egy egész polcot elfoglalva minőségi magyar borok gyűjteménye, az asztalon régimódi tintatartó igazi tollal, az asztal előtt magyar zászló. Ez egy magyar ember szentélye.
Dr. Róka Csaba, Ludasnak és környékének állandóan ügyeletes állatorvosa napközben mindig siet, kávét inni sincs ideje senkinél, mert egy másik aggódó gazda már várja.
Este van, én mégis attól félek, hogy csörögni fog a telefonja, és el kell mennie, így rögtön a lényegre térek.
* Tavaly decemberben magas kitüntetést vettél át Budapesten. Valójában mit rejt magában ez a hír?
- Egy nagy múltú szervezet, a Magyar Állategészségügyi Szolgálat ünnepelte fennállásának 120. évfordulóját december 12-én a Mezőgazdasági Minisztériumban. Körülbelül 450 prominens személy volt jelen, a szakma jeles képviselői. A jubileum alkalmából díjakat adtak át az arra érdemeseknek a kutatásban, az oktatásban, s lám, a gyakorlatban elért eredményekért is. A jelöltek között volt 10 határon túli állatorvos is, akiket a Magyar Állatorvosok Világszervezete ajánlott. Köztük két délvidéki: az egyik én, a másik Kákonyi József doktor úr Szabadkáról. A magyar állatorvos szakmában ez a legmagasabb kitüntetés.
* Mit is jelent pontosan a ,,nagy múlt"?
- Magyarországon már 222 éve van állatorvosképzés. 1787-ben alapították a budapesti állat-orvostudományi egyetemet, amely a világon még működők közül a 3. legöregebb az ilyen intézmények sorában.
1888-ban állt föl az akkori 64 vármegyére kiterjedő Hatósági Állatorvosi Szolgálat. Már akkor volt élelmiszervizsgálat a piacokon, a vágóhidakon, volt marhalevél, mellyel igazolható volt a nagyobb háziállatok szállításra és eladásra való alkalmassága. Ennek azért van nagy jelentősége, mert a XIX. században ilyen jellegű intézmény létrehozására még nem nagyon volt példa. A belgrádi egyetemet mondjuk 1936-ban alapították.
* Mi a szerepe a Magyar Állatorvosok Világszervezetének?
- Ezt a szervezetet 1997-ben alapították azzal a nemes szándékkal, hogy összefogják a Kárpát-medencei és a Nyugatra szakadt magyar állatorvos-társadalmat. A többnapos konferenciákon és az ingyenes szakmai továbbképzéseken hasznos
tapasztalatcsere folyik. Például Erdélyben - ahol a bivalyon kívül főleg lóval dolgoznak, mert annyi van belőlük, mint sehol másutt Európában - olyan állatbetegségek vannak, amelyeket mi csak könyvekből ismerünk. Magyarországon bivaly már csak az állatkertekben van.
Vajdaságban is tartott már háromszor nemzetközi konferenciát a világszervezet, Palicson, Szabadkán és Versecen. A szervezés munkájában, elnökségi tagként, én is részt vettem.
A szervezet fontosnak tartja összefogni a szórványba szakadt szakgárdát is. A századforduló környékén munkálkodó, akkor Magyarország területén élő, világhírű állatorvos-professzorok ugyanis, akiknek a kutatásai eredményeit ma is tanítják, többségben a mai Magyarország határain kívül születtek. Ennek a ténynek az elismeréséül tüntették ki a 10 határon túli állatorvost.
* Milyen méltatást fűztek a kitüntetéshez?
- A meglepetésem és meghatottságom akkora volt, hogy nem emlékszem a méltatásra, de később megtudtam: nagy a munkabírásom, tisztelettel viseltetem a hivatásom és az idősebb kollegák iránt. Budapestről, az egyetemi diplomával visszatérvén a szülőföldre, magyarságomat nyíltan vállalom.
* Olyan emberi értékeket soroltál föl, amelyek fölött egyesek megkongatják a vészharangot. Ezek szerint van még a munkának becsülete?
- Konzervatív neveltetésemhez hozzátartozik a család, a gyökereink és a vallás megbecsülésén kívül a munka becsülete is. Én hiszem, hogy az egyetemes értékek nem vesznek el, noha ezt sokan kétségbe vonják. Soha nem a kitüntetés sarkallt a munkában, azért is voltam annyira meglepve a nevem hallatán. Az én szakmámban ritkán osztogatnak díjakat.
* Hogyan viseli a családod, hogy ilyen sokat dolgozol?
- Szerencsém van, hogy a családom ilyen végtelen türelemmel tolerálja a munkámmal járó nehézségeket. Éjjel-nappal úgy lehet rendelkezésre állni, győzni ezt az emberpróbáló terepi??? munkát, ha valaki biztosítja a megfelelő hátteret.
Nagyon sok kolléga azért hagyott fel a praxisával, mert a családja nem tűrte az ilyen rendszertelen életet. Inkább keresnek gyengébben jövedelmező, de fix munkaidős állást. A munkámra is úgy tudok koncentrálni, hogy tudom, otthon minden a legnagyobb rendben van. A feleségem minden idejét a családnak szenteli, óvónői képességeit a gyerekeinknél kamatoztatja. A lányok is alkalmazkodtak ahhoz, hogy apunak teljesen kiszámíthatatlan a munka-, illetve a szabad ideje.
* Méltatták a hivatásodhoz való viszonyulásodat. Mikor döntötted el, hogy állatorvos leszel?
- A listán a tanári és az újságírói pálya szerepelt először. A 10. osztály után döntöttem az állategészségügy mellett.
* Nem bántad meg a váltást?
- Á, dehogy! Egyébként ebben a szakmában is döntő fontosságú a kommunikáció, az emberekkel kialakított kapcsolat.
Minden ember más! Akkor tudok együttműködni a gazdával, ha megvan az összhang, ha nem titkol el semmit. Megkönnyíti a munkámat, ha ismerem a gazdálkodási szokásait, a körülményeket, ha fél szavakból értem a problémát.
* Mennyire volt meghatározó a szüleid szerepe az életpályád alakulásában?
- Nagy hálával tartozom a szüleimnek, az ő nevelési elveiknek köszönhetően tartok itt.
A kétéves középiskolai tudásommal (a 9-10.-es generációból való vagyok) hátránnyal indultam a budapesti egyetemen. Sok elkeseredett pillanatom volt, amikor azon gondolkodtam, feladom. De a szüleim iránti tiszteletből nem tettem. Nem okozhattam nekik csalódást, ők bíztak bennem idehaza. Azért fáradtak, dolgoztak éjjel-nappal, hogy én tanulhassak. Maradtam, és a negyedik végén dicsérettel vizsgáztam. Most meg már nagykorú, 18 éves a diplomám.
* Idősebb kollégák iránti tiszteletet is említettél a méltatásban! Mekkora szükség van a szakmádban, a tudományos módszereken kívül, az idősebb kollégák tapasztalataira?
- Nagyon nagy szükség van az idősebb kollegák tapasztalataira, rutinjára, mert könyvből nem lehet mindent megtanulni. Én a praxisom elején Vajda doktor úrtól tanultam a szakma csínját-bínját. Nekem ő a példaképem, mert nemcsak jó szakember volt, de emberileg is közel állt a gazdákhoz. Már tíz éve elhunyt, de a ludasi gazdák még ma is nagy tisztelettel és szeretettel beszélnek róla. Tőle tanultam például a kocák ,,miskárolás"-át, amely műveletet ma már csak kevesen tudnak elvégezni.
* Beszéljünk a méltatás utolsó pontjáról! Budapesti diplomával, magyarországi feleséggel te mégis a kisebbségi létet választottad itt a Vajdaságban. Miért?
- Szeretem Pestet, de nem tudnék ott élni, a gyökereimtől, a szülőföldtől távol. Szerencsém is volt, találtam állást a szülőfalum környékén.
* A délszláv háború idején sem gondoltál a külföldi letelepedésre?
- A sors úgy hozta, hogy a vérzivataros időkben éppen sorkatona voltam. A kiképzés alatt már betegeket láttam el, kötöztem sebeket, láttam huszonéves hadnagyot koporsóban visszahozva. Végiggondoltam a lehetőségeket. Bujdosni nem akartam, de szerettem volna, természetesen, túlélni. Kitűztem magam elé, hogy jó katona leszek, és a sors kegyeire bíztam magam. A parancsokat teljesítettem, latin tudásomnak köszönhetően rám bízták az egész kaszárnya kartotékját. Magyar katonára! Amikor a kaszárnyaparancsnok hozta a parancsot, és vittek volna a frontra, a felettes tisztem, egy ezredes, szembeszegülve a parancsnak, kiállt mellettem, és nem engedett el. Szüksége van rám, mondta, három ember munkáját végzem.
Karácsony előtt az ezredes elé álltam, és hazakéredzkedtem. Sohasem töltöttem még a szentestét a családomtól távol. Azzal engedett el három napra: ,,Tudom, hogy te visszajössz!". Hiszem, és vallom, hogy az egyetlen járható út az egyenes út.
A tizenöt hónapot Isten segítségével letöltöttem, hovatartozásomat, vallásomat ott is vállaltam. Megjegyzem viszont, hogy nem kérkedtem vele.
Bevallom, utána rövid ideig megpróbáltam Magyarországon létezni, de erre az időre úgy látszik, azért volt szükségem, hogy megismerjem a feleségemet, és még jobban megerősödjön bennem a tudat, hogy itt akarok élni, ahonnan a gyökereim erednek.
Néhány évvel később, Palics bombázásakor, a mi házunk tetején is remegtek a cserepek. Maximálisan indokoltnak éreztem volna, ha a nejem hazamegy a két kicsi gyerekünkkel a szüleihez, átvészelni azt az időszakot, de nem ment el ő sem.
* Miért tartod fontosnak szimbólumokkal jelezni nemzeti hovatartozásodat?
- Minden nemzetnek megvannak a saját szimbólumai, amelyeket az őseink hagytak ránk. Nemzetünk történelméből, gazdag mondavilágából származnak jelképeink, kötelességemnek érzem tisztelettel továbbadni őket. Ez nem jelenti azt, hogy nem tisztelem más nemzet szimbólumait, de engem az enyéim erősítenek.
* Szerinted törvényszerű, vagy kivédhető-e az asszimilálódás?
- A tömbmagyarságot az asszimiláció veszélye talán még nem fenyegeti, de a szórványban ez elkerülhetetlen. A vegyes házasságokból származó gyermekek szinte kivétel nélkül szerb tannyelvű iskolába járnak. Viszont ez nem zárja ki annak lehetőségét, hogy megtanulják a magyar nyelvet, legalább a másik szülő és az ősök iránti tiszteletből. Később csak előnyük származhat a kétnyelvűségből.
Kiemelném viszont, hogy nemcsak a többségi nemzet felelőssége a szórványosodás, hanem a miénk is. Ahol erre lehetőség van, írassuk magyar osztályba a gyerekeinket!
* Tudom, hogy sokat tanulmányozod a magyarok történelmét. Mit nyújthat nekünk ez a tudás?
- A régmúlt magyar történelemből visszaköszön a megmaradásért való küzdelem. Gondolok a tatárjárásra, a török veszedelemre vagy akár nemzetünknek a Kárpát-medencében való letelepedésére, mindenféle baráti nemzet támogatása nélkül. Ha fenn tudott maradni ez a nép ennyi megpróbáltatás ellenére is, szemben annyi más nemzettel, amelyek eltűntek a történelem süllyesztőjében, fontosnak tartom tanulmányozni múltunkat, példaképeket keresni benne, erőt meríteni belőle.
* Szerinted megvannak-e a feltételei a Vajdaságban annak, hogy gyermekeink megismerjék anyanyelvünk szépségeit, és kellően elsajátítsák a magyar kulturális értékeket?
- Nem kell a többségi nemzettől elvárni azt, hogy mindent tálcán kínáljon nekünk. Véleményem szerint a családoknak, szülőknek van a legnagyobb felelősségük abban, hogy a magyar nyelvű oktatás megmaradjon, hogy a gyerekek megismerjék nemzetünk kultúráját és hagyományait. Nyilvánvaló, hogy ez nem a belgrádi állami vezetés érdeke, hanem a miénk. Igényt kell támasztani kulturális egyesületek létrehozására, ha pedig adódik lehetőség, élni kell vele.
Versecen, ahol a Magyar Állatorvosok Világszervezetének konferenciáját tartottuk, a lakosságnak mindössze a 7%-a magyar, és ennek a hét százaléknak a kedvéért a városházán minden fel van tüntetve magyarul. Petőfi Sándorról elnevezett művelődési egyesületük van, gazdag programmal. Meghívtuk őket, és le voltunk nyűgözve a műsoruktól. Mindez ötven kilométerre Belgrádtól!
* Mit gondolsz, milyen előnyt lehet kovácsolni abból, hogy kisebbségben élünk, másmilyen nemzetiségű, kultúrájú, vallású embertársainkkal vagyunk napi kapcsolatban?
- Eleve tudnunk kell két nyelvet, és ez nagy érték. Kisebbségben nem lehet elpuhulni, a fennmaradásért vívott küzdelem erősít minket. Vallom, hogy a legmagyarabb magyarok, az igazi mély gyökerek, az anyaország határain kívül vannak. Nem véletlen, hogy például a népdalgyűjtők Erdélybe és a csángók földjére mennek értékeket keresni.
* Mi motivál egy ilyen díj után?
- A díj kötelez! Ez egy hivatás, és szeretni kell! Továbbra is segíteni kell azokon, akik bajban vannak, és ez nem kitüntetés kérdése.
Beszélgetésünket sokszor zavarta meg telefoncsörgés. Mindannyiszor elnézést kért, elrendezte az ügyet, majd folytatta a gondolatot, ahol abbahagyta. Egy negyedórára mégis el kellett mennie világra segíteni egy bárányt. A Róka családban az ilyen ,,esti program" teljesen természetes jelenség, így én is annak tekintettem.