Ha valaki azt mondaná, hogy soroljam fel a magyar nyelv legjellemzőbb tulajdonságait, anyanyelvünk gazdag igeiségével kezdeném. Igei, igés nyelv a magyar, úgy is mondhatnám: igéző, kétféle jelentését is érezve a szónak. A magyar úgyszólván mindent meg tud igésíteni, megeleveníteni.

Ház — házal a vigéc, házasodik a legény. Fal — falaz a kőműves és a cinkos. Fa — fásít az úttörő, fásul a szív.

Talán még az angolnál is igeibb a nyelvünk, pedig abban tudvalevőleg majdnem minden főnév egyúttal ige is. Nálunk is van egy-két ilyen kétéltű szó, ha akarom ige, ha akarom főnév: nyom, fagy, les; de mi nem ezekben az egyalakú, kétlaki szavakban vagyunk gazdagok, hanem abban, hogy a legélettelenebb főnevet, a legholtabb tárgyat is megeleveníthetjük.

Nézzünk végig egy tucat kétnyelvű szótárt, a magyar „boroz” mellett mindenütt ezt találjuk: bort iszik. A magyar boroz, söröz, teázik, kávézik, hegedül, zongorázik, más nyelvűek furulyán, hegedűn, zongorán játszanak. Mi katonáskodunk, kocsiskodunk, tanítóskodunk, a legtöbb magyar-idegen szótárban fel sem veszik az ilyen szavakat, úgyis csak ilyen módon értelmezhetik: katonának, tanítónak lenni.

Minden elképzelhető szóból teremthetünk igét, egyből többet is. Kimondom azt, hogy levél, s már rajzanak az igék: leveledzik a fa, levelesedik a dohány meg a pogácsa tésztája, levelezi a szőlőt a vincellér, levelez öreganyánk a bibliában, levelezget a leány katonavőlegényével.

Akármilyen melléknevet igévé változtathatunk: szép=szépít, piros=piroslik, drága=drágáll. Számnevet: sok=sokasít, több=többszöröz. Mozgósítjuk a határozószókat: bizony-gat, közel-eg, távol-ít; a névutókat: ellen-ez, nélkül-öz. Hány indulatszóból lett ige: hess-eget, nó-gat. hahó-zik. Akár egyetlen hangzóból is: ámul a csodálkozást kifejező á szócskából. Még a modern betűszavakat is ragozzuk: tévézünk. Nem egy jeles-ragos-képzős szót mindenestől igévé teszünk: láttam-oz, éljen-ez, ki-akol-ból-ír. Sőt egész szószerkezeteket: „megkérdőjelezni” csak angol tud rajtunk kívül, de az is aligha tud „megpirosceruzázni”.

Milyen érdekes nyelvtani játék ez az igésítés! Ne menjünk messzebb, vegyük csak azt sorba, hogy miképp tudjuk testünk minden részét mozgósítani.

Kezdjük a fejünkkel. Fejeli a csizmát a cipész, a paraszt a cukorrépát, a futballista a labdát. Az író kifejezi magát, a hóhér lefejezi a gyilkost, a káposzta fejesedik, a műugró fejesel. Ezzel egyelőre be is fejezhetjük, bár volna még.

Hogy lehet mozgósítani a szemet? Szemelünk, szemelgetjük a babot, a lencsét; szemereg, szemelget, szemerkél az eső, szemez a kertész a gyümölcsösben, és szemez a kislány a korzón. Szemesedik a búza, szemlélődik a filozófus. Távolabbi származékokra most nem térünk ki, pedig van egy sereg.

Fülünkkel csak fülelni tudunk, ezenkívül lefülelhetjük a házitolvajt (a fülesezés, azaz a füleslabdázás már kiment a divatból), de a szemünket is segítségül híva: szemfüleskedhetünk.

Orrolunk valakire, ha megbánt minket, s megorrontjuk a veszélyt, aztán szájalunk, szájaskodunk, szájtátiskodunk. A neveletlen gyermek nyelvel, nyelveskedik, mi pedig íme, nyelvészkedünk egy kicsit. A vaskereket fogazzák, a kisgyerek fogzik, a földműves fogasol.

Ezek után nem maradt más hátra a fejből, mint a pofa. Ezt is megeleveníthetjük: ha valaki sokat pofáz, a végén felpofozzák, a rossz kéziratot kipofozzák, az ócska bútort pedig helyrefokozzák.

Nyak, torok ennek a két szónak mindenki ismeri igés alakját: nyakal és nyakaz, (le)torkol és torkollik. De a gégének is van, bár talán nem ismerünk rá: gőgicsél és gegőz.

A váll ige: származékai képletesek: vállal, vállalkozik, de azért még érezzük benne a vállunkat. Az oldalból származik, az oldalog, a hátból a hátrál és a tájnyelvi hátal (hátán visz), a mellből: melleszt (a szárnyas melletollát kitépdesi), a hasból a hasal, elhasal, hogy a hasasodást mint távolabbi származékot ne is említsük. Nem választékos a farol és a fartat (faroltat) kifejezés sem, de idetartozik.

Végtagjainkat aztán, minden részükkel együtt, természetszerűleg sorban mozgósíthatjuk: karolunk, kezelünk, tenyerelünk, öklözünk sőt öklelünk. Van aki könyököl, az egyik az asztalra, a másik az érvényesülés útján törtetve. Ujjal — ez már régies: ujjalja (tapogatja) az ütőeret, vagy ujjalja a dolmányt. De körmölni ma is szoktunk kétféleképpen: karmolva vagy kínosan írva.

Ami a lábunkat illeti, nemcsak lábalunk vagy lábolunk, hanem lábadunk is a betegágyból fölkelve, s időnként lábatlankodunk is, ahol nem kellene. Aztán térdelünk vagy térdepelünk, népiesen térgyepelünk vagy térbetyülünk. Ezt a fogalmat: bokázik — akár a fázó emberről, akár a táncosról, akár az udvariaskodó gavallérról mondjuk — semmiféle nyelven nem lehet ilyen tömören kifejezni. Sarkal a cipész, és a labdarúgó, sarkall a lovas, de az is, aki buzdít, serkent. Talpalni szintén cipész is, labdarúgó is szokott, ezenkívül az, aki sokat lót-fut.

Íme: tetőtől talpig mozgósítottuk, igésítettük majd minden testrészünket.

(1979)