Abban az időben divat volt az iskolás gyerekek kollektív tengerparti nyaraltatása, az akkor még a miénknek számító Adrián. Így kerültem el én is Krk szigetére, egy nagyon szép helyre. Már akkor, gyerekfejjel is hajtott a kíváncsiság, van-e horgász a tengerparton, és fog-e valamit egyáltalán. Volt, és fogott is. Egy helybeli horgász mindennap már kora reggel ott ült a parton, és jó messzire bevetette horgait. Akkor még a fenekező horgászat ismeretlen fogalom volt számomra. Mai szemmel azonban majdnem semmiben sem különbözött a vajdasági tavi fenekező horgászattól. A kapást a botok jelezték, a többi a horgász dolga volt.

Egyik reggel jó korán keltem, odamentem a pecáshoz, és az akkori szerény szerbtudásommal rákérdeztem: „Riba ima... uhvatiti nešto?” (Fogott valamit?) Emberem örömmel emelte ki a haltartó hálót, melyben egy nagyon szép, ezüstösen csillogó példány ficánkolt. Úgy kilós lehetett, szeme mellett egy szép nagy piros folt ékeskedett. „Zubatac” — mondta a horgászom széles mosollyal. Csak jóval később tudtam meg, hogy a zubatac (Dentex dentex — tengeri fogas) az egyik legfinomabb, legmegbecsültebb tengeri hal. Hamarosan újabb kapásra került sor, és a gondos fárasztás után ez a hal is a merítőhálóban végezte. Ugyanolyan volt, mint az előző, úgy látszik, ugyanabból a rajból került ki. Horgászemberem nem volt telhetetlen, a második zsákmány után azonnal összecsomagolt, megvolt a napi adagja. Bezzeg ha a piacon kellett volna megvennie ezeket a halakat, azt igencsak megérezte volna a pénztárcája.

Ilyen fajta hallal csak jóval később találkoztam az egyik tengeri ott-tartózkodásom alatt, a Velika Duba nevű, Makarska előtti kempingben. Akkor is mindig nagy érdeklődéssel figyeltem a beérkező csónakokat. Az egyik halásszal meg is ismerkedtem. Általában komor arccal tért vissza a tengerről, akkor már tudtam, nem volt szerencséje, nem fogott semmit. Egy alkalommal azonban láttam, amint beérkezve széles vigyor ült az arcán, és az emberek is kezdték körülállni. Amikor közelebb értem, volt mit látnom: a csónak alján egy tíz-egynéhány kilós nagy, ezüstős hal feküdt. Szeme mellett virított a nagy, piros folt. Zubatac — villant át az agyamon, a legértékesebb hal! A halász már tudta előre, milyen szép összeg fogja ütni a markát, azért ült az a szép, „átszellemült” mosoly az arcán az eddigi komorság helyén.

Később már én is megpróbálkoztam a fenekező módszerrel a tengeri horgászataim során, de sajnos nem könyvelhettem el említésre méltó eredményt. A legnagyobb nehézséget általában a csaligyűjtés okozta. A helyi instrukciók szerint ugyanis le kellett buknom úgy 5-6 méter mélyre a tengerbe, hogy onnan szivacsszerű növényeket hozzak fel, melyekben piros és kék ízeltlábú giliszták tanyáztak. Ezek a gyűrűsférgek már alkalmasak voltak valamirevaló halak fogására, csakhogy a csali megszerzése nem volt ám egyszerű feladat. Egyrészt mire sikerült kitépnem a tengerfenékhez odanőtt növényt, a férgek többsége már visszahúzódott a járatába, másrészt a keservesen összegyűjtött „gilisztáimat” az apróbb halak rendre lecsipkedték még a nagyobbak megérkezése előtt. Ha tudtam volna, hogy a hazai csemegekukorica vagy a kenyér — a mi piros gilisztánkról nem is beszélve — mennyire jó csali a tengeren is...

Még Bračon, Sumartinban sem voltam sokkal okosabb, de ott már legalább gazdagabb lettem azokkal a bizonyos tapasztalatokkal. A sziget kopárabb oldalán nagyobb halakat is fogtam. Még zubatac is akadt a horgomra, de az sem volt nagyobb a kézfejemnél.

Esténként, amint a kikötő mólóján sétálgattam, szép nagy cipliket (csíkos péreket) láttam a vízfelszín közelében úszkálni, és rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogyan lehetne őket kifogni. A csak úgy, egymagában felcsalizott horognak semmi esélye sem lett volna a kristálytiszta vízben, hiszen szinte lehetetlen a tengeri halat ilyen módon becsapni. Aztán egy helybelitől megtudtam egy trükköt: egy nagyobb kenyérbélkockába sok apró horgot kell elrejteni, és ezt súlyozás, úszó vagy egyéb alkalmatosság nélkül a halak közé kell juttatni. Ebből bátrabban fognak csipegetni, és előbb-utóbb fennakadhatnak valamelyik rejtett horgon, de persze nem mindegy, hogy milyenen. A horognak aprónak, vékonyhúsúnak, „acelasnak” kell lennie. 

Most már azt is tudom, hogy a tengeren más módja is van a felszíni halak fogásának. Ez pedig abban nyilvánul meg, hogy olyan etetést kell alkalmazni, amely nagymértékben elhomályosítja, beködösíti a tengervizet. Ha ez sikerül, akkor ebben a zavarosban minden további nélkül alkalmazható az egyhorgos-úszós rendszer is, persze megfelelő csalival. Az ilyen etetés fő alapanyaga a tej és az áztatott kenyér. Egyszer megfigyeltem, hogy olyan helyen is sikerrel alkalmazták ezt a módszert, ahol egyébként csak kishalak voltak láthatóak. Rövid idő alatt kilósakat is sikerült kifogni. Ilyen módszerrel tehát még a nagyobb testű halakat is oda lehet csalni messzebbről.

(Folytatjuk)