- Szalai Attila fotója

Megérkezett hozzánk az első tavaszi gólya. Tiszasülyön szállt rá Takács néni kéményére. De tán nem is kellett megérkeznie, mert alighanem el sem repült ősszel. Tehát nem is tavaszi - hanem téli gólya.
Megesik az ilyesmi: egy-egy madár lemarad a költöző csapattól, például betegség miatt. Vagy csak egyszerűen feledékenység okán. Mire észbe kapna, a társak már messze járnak, hiába is iramodna utánuk. Csapatban ezer kilométereket lehet repülni - egyedül százat is nehéz.
Molnaszecsődi ornitológus dédapámnak is voltak itthon maradó gólyái. Mivel azonban a dédapám madarász volt, tudta, hogyan kell átteleltetni a lemaradt madarakat. És a gólyák is tudták: ha baj van, rá kell szállni Molnár Lajos házának kéményére. Ott meg lehet melegedni a hideg éjszakákon is.
Kilencven életévéből dédapa hatvanöt évig élt a Rába-parti házban. Ez alatt az idő alatt mély és megbonthatatlan - az emberek számára már-már misztikus - barátság szövődött közte és a madarai között.
Az egyik kertbe szokott seregély például - a háznál sűrűn megforduló vendégek ámulatára - hibátlan dallammal fütyölte el a Csicsónénak három lánya című nótát - dicséretesen elsajátítva a dédapa türelmes énekóráin hallottakat.
A kiválasztott szajkók rövid, ám érthető szavakkal lepték meg a látogatókat, miután dédapa egy kis rejtélyes műtétet végzett a nyelvükön. Hiába faggatták, nem árulta el a titkot senkinek.
Mivel dédapa a fél világ ornitológusaival levelezett, kapott egyszer ajándékba Új-Guineából egy papagájt. Reggelenként ez a Jákó ébresztette a ház népét, dédpapát, dédmamát és a hat gyermeket. A három leányt és a három fiút. Ilonkát, Irmát, Etelkát (a nagyanyámat), Imrét, Lajost és Dezsőt.
- Jó reggelt, mama, jó reggelt, papa - kiáltozta Jákó -, keljetek fel!
A vendégeket füttyszóval szórakoztatta, ugyanis a dédapám megtanította neki a Radetzky-marsot.
A házőrzéssel megbízott kutya egyszer elcsent egy darab húst a konyhából. Alaposan megfeddték, és a nyomaték kedvéért kissé el is fenekelték. Jákó azonban védelmébe vette a rendbontót.
- Jó volt, Bodri, jó volt Bodri! - kiáltozta.
De csoda lett volna az is, ha a Bodrinál jóval magasabb tisztséget viselő Princ, dédapa kedves vizslája csupán egyszerű vizsla lett volna. Ő nem csupán az ártéri erdőkbe, a vadászatokra kísérte el a gazdáját. Egy bejárató, bemutatkozó utat követően például ama utasítást kapta dédapától, hogy menjen el a szomszéd községbe, a mészárszékbe.
A vizsla elloholt Hollósra, szájában a karos kosárral és a benne lévő cédulával, jelentkezett a hentesnél, majd a becsomagolt húsárut elfuvarozta a szecsődi kúriába. Soha nem fordult elő, hogy akár egy könnyed kóstoló bűnébe esve elcsábult volna.
Dédapa alkonyat táján gyakran kisétált a kertje szomszédságában lévő Rába-hídra. Várta a madarait. És a madársereg hamarosan megjelent. Dédapa füttyentett nekik, válaszként felhangzott a madárcsiripelés. A madárraj elhúzott a híd felett, távolodott, ám dédapa egy hosszú füttyszóval visszahívta őket. Ők megfordultak, jöttek, és tisztelgő köröket írtak le dédapa feje fölött. Eljátszottak így napestig.
Természetesen kijárták az iskolát a molnaszecsődi kúria kéményén fészkelő gólyák is.
Dédapára hallgatva összebarátkoztak a baromfiudvar lakóival, a porta kutyáival, macskáival, hosszú lábukkal ott csetlettek-botlottak közöttük a földön.
Dédapám egyik lemaradt, télire itthon maradt gólyája a húszfokos fagyokat is átvészelte Molnaszecsődön. Álldogált fél lábon a jól fűtött kéményen, ételben, italban hiányt nem szenvedett.
Reggelenként lehuppant az udvarra, ahol már várták a csirkelábak, a nyesedékek. A feledékeny madár azonban az egyik téli napon áthágta a rendet, és leereszkedve az udvarra, méretes csőrével kiemelt egy kiscicát az anyja mellől. Felkapta, bekapta.
Dédapa szerencsére otthon tartózkodott, és intézkedett. A torkos gólyafit a műhelyébe vitte, azonnal megműtötte. A kiscica még élt, a műtét után kifutott az anyjához. De a gólya is túlélte az operációt, dédapa összevarrta a sebét. Így aztán élvezhette a tavaszt, a nyarat, lakmározhatott pockot, békát, majd szeptemberben elrepülhetett délre a többiekkel.
A tiszasülyi Takács néni ösztönösen is tudja, amit madarász dédapám tudott. A fagyos napokon a konyhában éjszakára is begyújtja a tüzet, rakja rá a fát, pedig az pénzbe kerül. Ő meg kispénzű nyugdíjas.
A kémény azonban éjszakára sem hűlhet ki.
Azt már nem tudom, hogy csirkelábra telik-e a tiszasülyi házacskában. De szorítok értük, hogy mindketten éljék meg a tavaszt.
Takács néni is meg a gólyája is.