ft.dr.Marinko Stantić

A 2007. július 7-e óta működő otthon számos tévútra tért, szenvedélybeteg fiatalnak adott gyógyulási lehetőséget és új hitet önmagában, az életben.

A három évig tartó terápia során az itt lakók munkával, beszélgetéssel és imádsággal gyógyultak. Tilos volt minden gyógyszer vagy bármilyen egyéb szintetikus anyag fogyasztása, melyet nem egy másik szervi betegség gyógykezelésére írt fel szakorvos. Az itt menedéket és reményt keresők maguk végezték el a ház körüli teendőket, maguk termesztették a télirevalót, a salátát, a főzelékfélét, ők maguk vágták a tüzelőt és tartották rendben az épületet. A munka is a terápia része volt.

A közösség megálmodója ft. dr. Marinko Stantić, a zombori Szentkereszt-plébánia plébánosa, aki úgy határozott, hogy a boszniai Međugorje helységben működő közösség mintájára megpróbál létrehozni egy hasonló otthont, menedékházat a szenvedélybetegek részére.

Ám a sors mélyen belemártotta ujjait a történetbe: szép lassan kezdtek elapadni az anyagi források, mígnem odáig fajultak a dolgok, hogy a terápiás otthont be kellett csukni.

— Noha jelenleg nem működik a Hozsanna, és tagjai az Újvidékhez közeli Čenej helységben működő otthonba költöztek, megelőzéssel, tanácsadással továbbra is foglalkozunk — mondta ft. dr. Marinko Stantić. — Szomorúak vagyunk, de büszkék. Büszkék arra, amit a hét és fél év alatt alkottunk: hogy oly sok drog- és egyéb függőségben szenvedő előtt megnyitottuk a megvilágosodás kapuját, hogy gyógyultan, erővel és önbecsüléssel a lelkükben távoztak tőlünk, és találták fel magukat az életben. Sokan közülük családot alapítottak, és már soha többé nem nyúlnak tiltott szerekhez. Mindezt itt, a mi közösségünkben tanulták meg, a munkának, az imának és a sok-sok, véget nem érő beszélgetésnek köszönhetően. Sokan örültek a közösség létrejöttének, még többen támogatták anyagilag a működését. De az idők változnak, immár kiderült, hogy sajnos nincs megfelelő anyagi háttér, melyből a jövőben is fenntarthatnánk az épületet. Sokan azt hiszik, hogy mivel az itt lakók szinte mindent megtermelnek, nincsenek is kiadásaink. Ez persze nem így van. Vannak olyan fogyóeszközök, amelyeket pótolni kell, amelyeket nem lehet a kertben megtermelni. Az egyik legnagyobb tétel a kiadásaink között a fűtés. De ez csupán egy csepp a tengerben. Mi nem lehorgasztott fővel járunk, hanem büszkék vagyunk arra, amit idáig elértünk.

Egyre fogytak a támogatók

Már voltak jelei, hogy a közösségi otthon működése akadályokba ütközik majd. Az elmúlt két évben ugyanis jelentősen megcsappantak az anyagi támogatások, mecénások maradtak el, illetve az eddig rendszeresen folyósított pénzek késve érkeztek, vagy csak egy töredékük jelent meg a közösség számláján...

— Az egyik támogatónk Szabadka város önkormányzata volt, mely évente 200 000 dinárral járult hozzá az otthon működéséhez — mondja az atya. — Ám ezek a juttatások is el-elmaradoztak, késtek, és mi hiába szerettük volna „befoltozni a lyukakat”, nem volt hozzá eszközünk. Én nagyon bízom benne, hogy a városi önkormányzat nem hagyja, hogy a Hozsanna végérvényesen bezárja kapuit a rászorulók előtt, hanem megmenti azt, ezzel lehetőséget nyújtva, hogy a szenvedélybetegségből kigyógyulni szándékozók jó útra térjenek, és teljes értékű tagjai legyenek a társadalomnak. Hiszen ha a közösség ismét együtt tud létezni, segíteni a másikon, a hitünknek és az önmagunkba vetett hitnek köszönhetően megmenthetjük eltévelyedett társainkat.

Skofjanec András

„Olyanok voltunk, mint a testvérek”

Skofjanec András maga is a Hozsanna Terápiás és Humanitárius Közösség tagja volt. Kábítószer-fogyasztóként került ide, önszántából, amikor már érezte, hogy teljesen kicsúszott lába alól a talaj. Itt élte át a legborzasztóbb és egyúttal a legcsodálatosabb időszakát is. Meggyógyult. Munkahelye van, és biztos megélhetése. Visszakapta az életét — éppen a közösségnek, annak tagjainak és az ott folyó terápiának köszönhetően.

— Másfél évig vezettem az otthont. Ott mindannyian olyanok voltunk, mint a testvérek. A családias légkörben egyetlen célunk volt: segíteni önmagunkon és a sorstársainkon, hogy kigyógyuljunk e szörnyű függőségből. Sokunknak sikerült. De most mégis bezártuk az otthont. Nagyon nehéz ezt feldolgozni, hiszen a szenvedélybetegeknek ez volt az egyetlen menedékük. Mi lesz mostantól azokkal, akiknek olyan támogatásra van szükségük, amilyet a Hozsannában lehetett kapni?

Az atya, aki nem engedi el védencei kezét

A társalgó

A Nagyfényre vezető út mellett levő otthont több alkalommal is felújították, bővítették. Az eredetileg két szobából, konyhából és étkezdéből álló épületet külföldi támogatásból egy különálló épületrésszel bővítették: itt kapott helyet egy tágasabb konyha és a kápolna, ahová az ott lakók imádkozni jártak. A második bővítés során egy egész épületszárnyat építettek a már meglévőhöz, a régi épületrész pedig megmaradt műhelynek és tárolóhelyiségnek.

— Mindezt fenn kellett tartani, és az egyre csökkenő, el-elmaradozó anyagi támogatások hiányában már nem tudtuk fedezni a kiadásokat. Így jutottunk oda, hogy kénytelenek voltunk bezárni az otthont, és kizárólag a megelőzéssel foglalkozni.

András azt is elmondta, hogy az otthon egykori lakói nagyon sokat köszönhetnek Stantić atyának. — Ő volt az, aki felismerte a helyzet súlyosságát, és minden erejével azért dolgozott, hogy egy, a međugorjeihez hasonló otthon itt is megnyithassa kapuit a rászorulók előtt. Közösségformáló szituációs gyakorlatokat, csoportos és egyéni foglalkozásokat tartott a segítőivel együtt, és aki önszántából beköltözött, illetve elfogadta a házirendet és a szabályokat, az gyógyultan távozott. Nem egy közülünk azóta megházasodott, gyermekei születtek, vagyis teljes értékű tagja lett a társadalomnak. Az atya a hároméves terápiás időszak lejártával a védenceit nem engedte el rögtön a nagyvilágba: a gyógyult, de az emberekkel szemben még bizalmatlan fiatalok egy ideig ott lakhattak nála, a zombori parókián. Ő maga keresett nekik állást, és csak akkor engedte el őket, ha már úgy látta, biztosan megállnak a saját lábukon. Mindig törődött velünk, és ha tehette volna, mindenét nekünk adta volna. Ezt ezúton is szívből köszönjük neki.

Kerti munkálatok a közösségi telken

Nem akkor kell az önkormányzathoz fordulni, ha már nagy a baj

Maglai Jenő, Szabadka polgármestere egész más szempontok alapján tekint az eseményekre.

— Amikor a Hozsanna közösség megnyitotta a kapuit, senkinek sem jutott eszébe, hogy a városi önkormányzatot bevonja a támogatásba. Arra a stratégiai, részleteiben kidolgozott együttműködési tervezetre gondolok, amelynek köszönhetően a Hozsanna támogatása akár egy külön tétele is lehetett volna a városi költségvetésnek. Erre nem került sor, a költségvetésben eddig sem, és az idén sem irányoztunk elő forrást a közösség támogatására. Az önkormányzat évente — pályázat útján nyert pénzzel — támogatta az egyesületet, és ha a közösség újra megnyitná a kapuit, ebben a formában a jövőben is támogatni fogja. De az még sincs rendben, hogy már csak akkor fordulunk az önkormányzathoz segítségért, amikor nagy a baj. Ha nem kellettünk akkor, amikor az otthon nagy hírverés közepette megnyílt, most miért van ránk szükség?

Milliók drogozásra, a gyógyulásra pedig alig néhány ezer...

Száz szónak is egy a vége: amíg Aleksandar Vučić szerb miniszterelnök jóváhagyta az európai színvonalúvá lett újvidéki Exit fesztivál — melyen a fiatalok ezrei próbálják ki a drogot, és válnak annak rabjaivá, miközben a kábítószer-kereskedők hatalmas haszonra tesznek szert — költségvetési forrásból való támogatását, addig egy alig tizenhat főt befogadó, éppen az ember és a társadalom legnagyobb ellensége, a drog ellen küzdő otthont bezárnak — anyagi támogatás híján... Hát, ilyen világot élünk...