Valamikor nagyon vártam. Meleg színeiért, fűszeres illatáért. A bearanyozott reggelekért, a kékesszürke kora délutánokért. A kukoricafosztást, a sült tököt, a varjakat, a krizantémokat, a forralt bort... juttatták eszembe. No meg persze a ködöt, a szitáló esőt, a sarat, a lecsapódó füstcsíkokat, a náthát, a naftalinos télikabátot...
Most észrevétlenül lépett a szobámba. Azaz... Dehogyis! Ott állt előttem, csak a mindennapi rohanásban észre sem vettem. A vállamra koppanó vadgesztenye, a hajszálaimba ragadó ökörnyál, a cipőm talpára tapadó rőt falevél mind-mind őszt jelentett volna, ha odafigyelek... De én csak azon zsörtölődtem, hogy megint diót kell szedni, kertet gyomtalanítani, ásni, és hogy hiába mostam ablakot-függönyt, a határba igyekvő traktorok után kilométeres porfelhő úszik... A boltban meg együtt érzően hallgattam a parasztok keserű panaszáradatát a silány, hozamszegény évadról... És annak örültem, hogy a hosszú szárazság után újra kizöldült a fű, sárgafejű pitypangok is kikeltek közöttük, és egy reggel váratlanul, bőkezűen megajándékozott friss termésével a málnabokor... Valahogy mégis mindez olyan egyértelmű, olyan természetes volt, mint az, hogy reggel keleten felkel a nap, vagy hogy a tej fehér...
Végül is nem tudom, hogy csípett nyakon az ősz.
Este kinyitottam az ablakot, és ismerős zörejre lettem figyelmes. A rácsos pléhhordóhoz ütemesen odaütődik az üstkeverő nagy falapát, szikra pattog-perceg... Sütik a gesztenyét, mentettem el a gondolatot agytekervényem egyik rejtett zugába, s tovább végeztem gépiesen a dolgomat. Micsoda?! Sütik a gesztenyét?! - gémberedtek meg végtagjaim a következő pillanatban, és hitetlen Tamásként beleszippantottam a levegőbe. Igen, sütik a gesztenyét! - s kisgyerekként szaladtam is már kóstolót venni. Ez, ez az első ízlelés, nálunk a családban egy olyan fontos szertartás, mint fecskét látni, szeplőt hányni, vagy megmosdani az első hóban... Az idegek furcsa, reflexszerű játéka. Muszáj, hogy megtörténjen. Különben idegesen vakaródzunk, nem találjuk a helyünket, le-fel járkálunk, sóhajtozunk, szenvedünk... Nem tudjuk, mitől, csak egyszerűen szenvedünk. Mondom, az első papírzacskónyi csemege a fontos, utána már nem érdekes. Körülüljük az asztalt, kiborítjuk a tálcára a kipattogott, forró szemeket, természetesen mindannyian ugyanazokat a nagy, telt gesztenyéket akarjuk, ügyeskedünk is, hogyan tereljük el egymás figyelmét, kormos ujjakkal néha-néha játékosan rá is csapunk a másik kézfejére, s azon kacagunk, ki mennyire maszatos...
Sült gesztenye. Krizantémok. És nemsokára temetőbe kell menni. És nemsokára gyertyát kell gyújtani. És egyre gyarapodnak halottaink és emlékeink... Elnehezedik a lelkem, s lefagy arcomról a mosoly.
,,Ki kapja az idén a Pataki-gyűrűt?' - ver fel egyre sűrűsödő mélabúmból lányom hangja. ,,És most milyen ünnepség lesz ez színház nélkül?' - szegezi mellemnek az újabb kérdést. A megválaszolhatatlant. Igen, az őszhöz most már EZ IS hozzátartozik. A délvidéki magyar színjátszás napja meg a Pataki László nevéhez fűződő díjátadási ceremónia. A találgatás, a méricskélés, a drukk... Ki lesz vajon ezúttal a ,,babérkoszorús' színészünk-színésznőnk? László Sándor? Vicei Natália? Faragó Edit? Pálfi Ervin? Béres Márta? S vajon öröm lesz-e az öröm? Vagy ürömmé, epévé keseredett bánattá válik az ünnepünk? Hisz ott állnak, egy porló romhalmaz közepében, a város szívében a délvidéki színjátszást jelképező oszlopsorok. Állnak. Esténként megvilágítva, mint egy lecsonkolt kézfej ujjai meredeznek az égbe. Kérőn, imádkozón... Az egykori Népszínház falai pedig, mint elnyűtt díszletek lerombolva, nyitott sebként sajognak... Az amputált kézbe, lábba hasíthat így időnként a fantomfájdalom...
Eddig mindig szép volt ősszel a szülővárosom, Szabadka. Most olyan, mint egy vakondtúrásokkal teli rózsakert. Ha felemelt fejjel rovom a belváros utcáit, a gyönyörű, újrameszelt szecessziós épületek liános, cirádás homlokzata úgy mosolyog rám, mint egy erre tévedt idegenre. Sohasem vettem észre eddig ezt a szín- és formapompát. Sohasem éreztem így, ilyen puhán rám borulni ezt a finomszövésű hangulatköpönyeget... Ha pedig, mint egy megfáradt, igavonó állat, lecsapott fejjel csatangolok ugyanezeken az utcákon, csak a barikádokat, a piktorállványokat meg a kiásott árkokat, üregeket, földkupacokat látom, s garatomat, tüdőmet megüli a nyálkahártyát karcoló por, a bűzös lepedékként lecsapódó szmog, kipufogógáz...
Vállat vonok, és kiegyenesítem a gerincem. Szembenézek a holnappal. Megpróbálok kiegyezni, különbékét kötni vele. Talán majd az avarszőnyeg mindent beborít. Talán belepi, betakarja a hó. Talán befedi a tegnap... És egyszer csak arra ébredek, hogy ablakomon bekopogott újra a tavasz... És színházban ülök megint, és tapsolok...