Mindig is állítottam, hogy a hagyományoknak nagyfokú megtartó erejük van, olyannyira, hogy a körülmények ellenére képesek életben tartani azokat a művelődési folyamatokat, amelyek egyszer már túlélték a legösszebékíthetetlenebb ellentmondásoktól forrongó időket. Ezért van ma Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar, és ezért ünnepelhetjük ma a hivatásos magyar nyelvű színjátszás hetvenéves fennállását itt Szabadkán, ahol eddigi tudomásunk szerint — Gerold László kutatásainak köszönhetően — az első magyar nyelvű színházi előadást 1816 folyamán Láng Ádám János vándortársulata mutatta be.
Ellentmondásokkal teli kor volt, akárcsak a mai, melyben útjára indították a Vajdasági Magyar Népszínházat. 1945-öt írtak, a világháború épphogy csak befejeződött, nem úgy az országon belüli leszámolás, melynek egyik fő jellemzője az általánosításban jutott kifejezésre: a népi demokrácia ellenségévé kiáltottak ki nemzeti közösségeket, az „aki nincs velünk, az ellenünk van” szellemében — ahogyan ma is, 2015-ben sokan vallják és gondolják. A magyarok és a németek mind fasiszták, állították, ergo a szocialista szellemben épülő Jugoszlávia ellenségei, akiket bírósági ítélet nélkül, büntetlenül agyon lehet lőni, lágerekben elkülöníteni, munkaszolgálatra kötelezni. De a hatalom jóindulatához nem férhet kétség, mert lám, megnyitjuk a magyar nyelvű iskolákat, és színházat is ajándékozunk a háborús bűnökkel terhelt népnek, s ez az intézmény a szocialista szellemben való átnevelés eszközeként működik majd.
Már az ünnepi megnyitóra kiválasztott darab is ékes bizonyítéka ennek a szándéknak. A Balázs Béla-féle Boszorkánytánc ugyanis, melyet Pataki László állított színpadra, a népfelszabadító harcok idejét idézte meg.
De én most nem a színház létrehozásának körülményeiről kívánok szólni, hanem arról, ami minden színjátszás, lett légyen az nemzeti vagy nemzetközi — merthogy itt, Szabadkán ez utóbbira is volt példa az 1985-től kezdődő időszakban —, tehát a mindenfajta színjátszás ismérveiről, melyekről Ascher Tamás rendező beszélt egy tévéinterjúban. Jelesül, „a színház lelke, lényege a színész”. Egyébként ez a mottója annak a monográfiának is, amelyet e jubileum alkalmából készítettem el ingyen és bérmentve, de nyomtatására nem futotta a tartományi és az egyéb költségvetésekből.
Az egykori műkedvelőkből és az időközben felvételt nyert fiatal színészjelöltekből álló lelkes társulat megkezdte tevékenységét 1945 őszén, szó szerint a semmiből teremtve meg azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tették nemcsak az ünnepi megnyitót 1945. október 29-én, de az elkövetkező néhány esztendőben az évenkénti tizenkét bemutatót is.
Mindenes színészek voltak ők, akik napi tizenkét órát is dolgoztak. Jelen voltak a próbákon, a továbbképzéseken — melyek nemcsak szakmai, hanem eszmei-politikai tanfolyamok formájában is kötelezőnek számítottak —, maguk ácsolták a díszleteket, és maguk varrták a jelmezeket is az összeguberált anyagokból. Ha fűtési gondok voltak, márpedig voltak, a Népkör adott otthont az előadásoknak. Rajongás generálta odaadó és szenvedélyes buzgósággal, kimeríthetetlen energiával dolgoztak a párt vigyázó tekintetétől kisérve, hogy életben tartsák a kapott lehetőséget: a magyar nyelvű színházcsinálás lehetőségét.
Hetvenévi jelenlét nagy idő, legalábbis ebben az általunk hőn szeretett pátriában, ahol a geopolitikai változások, mint az állandósulás ádáz ellehetetlenítői, nem tették/teszik lehetővé a hosszúéletűséget. Ezért jelentős ünnep ez a mai, és engedtessék meg nekem, hogy ezúttal azok nevét hozzam emlékezetbe, akik egy tudathasadásos korban, az első öt esztendőben minden akadályt legyőzve életre hozták és életben tartották a magyar Thalia otthonát itt, Vajdaságban. Néhányukra lehet, hogy emlékezünk is. Pataki László, Garay Béla, a Szabó házaspár, a Kukorica Jancsit nagy sikerrel énekelő Németh Rudolf, Fejes György, esetleg Sántha Sándor meg Szilágyi László, a felejthetetlen és száz éve született Ferenczy Ibi, kinek Romhányi Ibi lépett később nyomdokába, ott volt az induláskor a Remete házaspár is meg T. Sefcsics Mici és Rackó Ilus, Gyapjas János és Marika, a Ludas Matyiként nagy népszerűségre szert tett Sovény Károly, az öröknyüzsgő Kunyi Mihály, illetve Godányi Zoltán, Jordán Erzsébet, Juhász Anna, Balázs Janka, Mamuzsich István, majd pedig a pályakezdő Virág Mihály és Nagy István. Az ő feltétel nélküli elkötelezettségük, kitartásuk, hitük volt szükséges ahhoz, hogy a mostoha körülmények ellenére a Vajdasági Magyar Népszínház nélkülözhetetlen, létfontosságú kulturális intézménnyé váljék szabadkai, de vajdasági viszonylatban is, olyannyira, hogy az elkövetkező évtizedek szándékos, netán célzatos akadályoztatásai sem tudták meggátolni azt, hogy a magyar színházi társulat az önmaga törvényeivel összhangban legyen képes működni. Távlatban, az idő mindig azok pártján áll, akik töretlen hittel, önnön törvényszerűségeiknek kitartóan engedelmeskedve végzik a mértékükre szabott feladatokat. A szabadkai Népszínház magyar társulata ezt tette hetven éven át. Ezért tudott megmaradni.
S végül azt is el kell mondani, hogy a Vajdasági Színházi Múzeum felelősségtudatának, önzetlenségének köszönhető ez a kiállítás, mert minden anyagi támogatás híján, csak saját szellemi és anyagi erőforrásaira meg a Népszínházra támaszkodva tudták a munkatársai realizálni ezt a színházi időutazást.
Köszönjük!
(Elhangzott a délvidéki magyar színjátszás napja alkalmából a szabadkai Kortárs Galériában megrendezett kiállításon.)
