A dokumentumfilm mindenkor a megtörtént eseményeket riportszerűen s eredeti képek, egykorú filmfelvételek felhasználásával hűen bemutató, filmetűdökből összeállított alkotás. Az első dokumentumfilm, Akik bennünket néznek, azoknak a szeme tükör... című, az Újvidéki Színház történetéről szól. A dokumentumfilm esetében mindig az a veszély, hogy a megszólaltatott alanyok mire és hogyan emlékeznek, és mit akarnak elmondani. A rögzítéskor az a lényeg, hogy ezeket a gondolatokat hűen közöljék, csakhogy amíg még vannak mások is, akik emlékeznek a közlendőre, addig mindig vitatható a közölt tényállás az alany részéről. Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a dokumentált anyag valóban azt a pillanatot, azt a gondolatot és azt a helyzetet közli-e verbális szinten, amely lényeges, vagy pedig a megkérdezettnek a kifejezési rendszerében percipiált folyamatot. Na már most: mit akarnak elmondani a megkérdezettek? -- merül fel a kérdés. Ilyenkor az objektivitás és a kronológia, a kronológiai sorrend olykor-olykor felborulhat. Megszépülhet, és mássá lehet a közlendő. Az Újvidéki Színház történetéről szóló dokumentumfilmben a megnyilatkozók egyike-másika a saját szája íze szerint értelmezi a valós történetet, megmásítva azt. Amíg még élnek azok az egyének, akik az eseményeknek ugyanolyan aktív részvevői voltak, vitába szállhatnak ezekkel a megmásított történetekkel, s ily módon felmerül a dokumentumfilm hitelességének a kérdése. Hiszen amikor már nem lesznek, akik emlékeznek a valódi történetekre, ez marad fenn mint dokumentum. S az utókor majd ennek alapján méri fel a történetet. Ez a veszély mindenkor felmerülhet a dokumentumfilmek esetében.
Mindezt bevezetésnek szántam azon egyszerű oknál fogva, hogy én is alanya voltam ennek a dokumentumfilmnek, amelynek az előnye az, hogy több nyelvű nézőpontból közelítette meg az Újvidéki Színház történetét, bejátszva az aktuális történelmi eseményeket, egészen a NATO-bombázásig, amikor is Vicsek Károly volt az igazgatója a színháznak, bejátszva filmtechnikailag a Milošević elleni tüntetéseket, a téren történő eseményeket, amikor az Újvidéki Színház színészei magyarul nyilatkoztak meg. Háttértörténetben a hidak lerombolásával, és hanganyaggal is kifejezve azt az állapotot, amely az Újvidéki Színház alakulástörténetét jellemezte a kezdettől egészen a jubileumig.
A másik Siflis-féle dokumentumfilm a Tanyaszínház története, Tolja a szél a szekeret címmel. A cím mindig meghatározó, így a dokumentumfilm esetében is, mert valóban a szél tolta ezt a szereket, és tolja ma is. Ebben a dokumentumfilmben kevés a megkérdezett, de a megkérdezettek ennek a Tanyaszínháznak a megteremtői: Hernyák György, Kovács Frigyes, Soltis Lajos, továbbá a színészek és a falubeliek. 25 évről szól ez a dokumentumfilm, és mi, akik a kezdettől ott voltunk ennél a szekérnél, és visszakacsintunk a valóságra, a nézők pedig a színészekre, átjárjuk a színésznevelésnek a folyamatát. Mert ez a film nemcsak azt mutatja be, hogy a Tanyaszínház olyan vidékeken jelent meg, ahol sohasem volt színház, hanem egy pedagógiai folyamatot is bemutat: a színészek ott szokták meg a nézők közvetlenségét, a visszajelzését és a közvetlen kommunikációt. Ház, haza, otthon. Erről szól a Tanyaszínház dokumentumfilmje. S ezt valamennyien kellő alapossággal kifejtjük, az illusztrációkból pedig, amelyek az előadásokból adódnak, kellő alapossággal kiderül, hogy miért fontos ez az intézmény. És miért fontos, hogy ez dokumentumfilmként megmarad, mert ebből is tanulhatunk -- mondaná Brecht.
A dokumentumfilmnek van azután egy olyan leágazása is, amit úgy is mondhatnánk, hogy portréfilm. Siflis Zoltán harmadik, Ilan Eldad című dokumentumfilmje ebbe a kategóriában tartozik, amely a szabadkai származású, izraeli film- és színházi rendező életéről szól. Abból az alkalomból, hogy Szabadkán megrendezte a Nem fáj című drámát. Ekkor készítette vele emlékjáró útjáról ezt a bizonyos dokumentumfilmet Siflis Zoltán. Eldad emlékezik. A diszkriminációra, a Horthy-korszak megtorlásaira, s a visszaemlékezés közben bejátszások vannak a Nem fáj című előadásból. Ilan Eldad családjának kilencven százaléka elpusztult. Mondani sem kell, hogy a zsidóüldözések következtében. Ennek a dokumentumfilmnek az az előnye, hogy semmi rosszindulat nincs a visszaemlékezésben. Elmeséli életét, elmeséli a család felépítését, elmeséli azt a szörnyű folyamatot, amikor marhavagonba toloncolták őket, majd a sors kifürkészhetetlen útja folytán ő és édesanyja megmaradt, visszatért Szabadkára. Semmi rosszindulat, semmilyen ellenszenv nincs a megnyilatkozásban. Ilyen dokumentumfilmet csak olyan alkotó tud készíteni, aki belülről látja az életet, és kívülről szemléli a történést. Így azután nagyon sok mindenre magyarázatot kapunk általa. Képeket látunk a szabadkai zsidóságról és a szabadkai zsidóságnak arról a korszakáról, amelyről az alany beszél. Magas szinten fejti ki gondolatait, és kommentálja is azt a valóságot, amelyet átélt tizenéves korától napjainkig.
Végezetül megállapítjuk: a dokumentumfilmnek az a feladata, hogy rögzítsen történeteket, állapotokat, helyzeteket, alakulástörténetet, történelmi tényeket. Ehhez viszont az szükséges, hogy a dokumentumfilm készítője nagyon jól ismerje azt a területet, amelyet az utókor számára rögzít. Megítélésem szerint Siflis benne volt ezekben a helyzetekben és történetekben, ezért életszerűek és hűek ezek a rögzített képek.