1961 júniusában a Nemzetközi Színházi Intézet finnországi központja, Arvi Kivimaa elnökletével indítványozta a színházi világnap kikiáltását.
A következő évben, 1962. március 27-én - amikor Párizsban kezdetét vette a Nemzetek Színháza ünnepségsorozat - tartották meg az elsőt. Azóta minden év március 27-én a világ országai megünneplik a színház nemzeteket és embereket összetartó és összehozó erejét. Ez alkalomból egy-egy kiemelkedő színművész, író, rendező üzenetet ír, amit aztán több mint 20 nyelvre lefordítanak és felolvasnak a színházakban, a televízióban és a rádióban. Az első ilyen üzenetet Jean Cocteau-től származik, akihez az évek folyamán olyan nagy nevek csatlakoztak, mint a nemrég elhunyt Arthur Miller, Laurence Olivier, Peter Brook, Pablo Neruda, Maurice Bejart és Eugene Ionesco.
A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színművészet - tágabb értelemben a kultúra - fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását. Vajon színház-e az egész világ? - kérdeztük olvasóinktól.
GÓLI Kornélia, az Újvidéki Színház dramaturgja:
- Színházi világnap... Csak egyetlen nap, amely a színházról szól? Oly sok minden történik egy színház falai között, hogy többször és többet kellene erre gondolni. Minden bemutató és minden előadás ünnep. Pillanatok, amikor értelmet nyer a munka, ami egy-egy produkció mögött van, hiszen a széksorokban ott ülnek a NÉZåK! Ez a műfaj nem létezhet közönség nélkül.
Fontosnak tartom elmondani, amikor a színházról beszélünk, hogy azokról is beszéljünk, akik életben tartják ezt a műfajt. A színházi világnap alkalmából szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem a színházpártoló közönség kitartó érdeklődését és meginvitáljam egy találkozásra mindazokat, akiket a Színház múzsája még nem csábított el.
O. R., egy névtelen olvasónk költői gondolatai:
- Mondd, hogy írjam ezt le neked?
Ki nem láttad, nem érezted.
Hogy mondjam el a csodát,
Mely a színpadot Párizzsá festi át?
Hogy írjam le a függöny nehéz szagát,
A sötét csöndet vagy a fény szavát,
Ha álmodon át betölti a szobát?
A szívdobbanást, ha meghallod a közönség zaját?
Vagy a percet, ami eljön,
Ha nem is várva várt...
Mondd, hogy beszéljem el a Színházat, magát?
FARAGÓ Árpád újvidéki nyugalmazott színművész:
- Évekkel ezelőtt a világ egyik igen neves és ismert színházi szakembere így vallott a színházról: ,,A közönség és a színház közös célja nem az, hogy jó embert neveljen, hanem hogy megváltoztassa az embert, aki majd megváltoztatja a világot.' Gyakran eszembe jut ez az üzenet értékű vallomás. Most is, amikor a színházi világnap előtt tisztelgünk, amikor újra ránk köszönt a világot jelentő deszkák rendhagyó ünnepe. S megint csak azt kell megállapítanom, hogy az említett idézetben megfogalmazottakat inkább az érzelem diktálta, és semmiképpen sem a realitás.
A színházak ebben a rohanó, kapitalizálódó világban manapság a puszta létükért küzdenek. S hiába igyekszünk meggyőzni magunkat és másokat is Thália szentélyének tudatformáló erejéről, hiába hangoztatjuk közösség-összetartó jellegét, nem sikerül megváltoztatni az embert, aki majd megváltoztatja ezt a mi kilátástalanságban tévelygő, erkölcsi válságban tengődő világunkat.
Mégis, ebben a magunk teremtette káoszban, ez a több ezer éves intézmény teszi a dolgát, és valami hihetetlen szívóssággal, elkötelezettséggel igyekszik felemelni az embert! Igyekszik a maga eszközeivel megmutatni azt az utat, amely az alagút végén fellobbanó fény felé vezet. Nem tudom, hogy ki, miképpen vélekedik, de én - persze nagy elfogultsággal - hiszek a színház teremtő erejében. Hiszek még akkor is, ha tudom, hogy milyen megszorítások, milyen körülmények között végzi feladatát. S hiszem, hogy ez az ünnep is valamiféle formában igazol majd.
MEZEI Zoltán, a szabadkai Népszínház magyar társulatának igazgatója:
- Igen! ,,Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő', mert nap mint nap szerepeket játszunk, sokszor anélkül, hogy tudnánk róla, anélkül, hogy észrevennénk. Először eljátsszuk a gyermek szerepét, és csak később jövünk rá, hogy talán az volt a legjobb. Majd az apáét, az anyáét, a főnökét, a beosztottét, a becsületes munkásét és a ravasz nyerészkedőét. Mindből van egy kevés bennünk. Szabályokat állítunk fel, hogyan kell élni. Szerepeket határozunk meg, amelyeknek igyekszünk megfelelni, ,,jó alakítást' nyújtani. És aki nem tud vagy nem akar a szerepének megfelelően létezni, azt elítéljük. Pedig az az igazi bátorság, ha valaki ki mer lépni rákényszerített szerepéből, és az az igazán szerencsés, aki a sok szerepe közül tudja, hogy melyik az igazi.
HÓDI Jenő kisoroszi amatőr színjátszó és szervező, a Testvériség-Egység ME alelnöke:
- Szerintem ez egy nagy igazság. Vannak rendezők, megannyi szereplő és a nagyközönség, akivel el kell hitetni azt, amit előadnak, a rendező elképzelése szerint. A SZEREPLåK szófogadóként megpróbálnak, ha kell, nevetni és nevettetni, ha kell, sírni vagy megríkatni. És épp ezért vagyunk mi szinte mindannyian nagy színészek, nemcsak Thália világot jelentő deszkáin, hanem az élet színpadán is. Alkotnunk kell, és az alkotásokat színre vinni, fából vaskarikát csinálni. Egy olyan karikát, amely további láncszemként, alkotóelemként kapcsolódik egy nagy lánchoz. Minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy részesei, szereplői legyünk ennek a nagy színháznak. Életünk, megmaradásunk, kultúránk színpadán, itt, ebben a kietlenségben mi kisorosziak is kiállunk és cselekszünk régóta, bizonyítva azt is, hogy igenis kitartó láncszemei vagyunk annak, aminek össze kell tartania bennünket, embereket, a nagyvilág színpadán is.
URBÁN András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója:
- Ha meg szeretnék emlékezni valakiről, azt mondanám, nem, egyértelműen nem. A valóság a színház hasonmása. A Színház az, amikor a valóság egy félelmetes szaltóval elrugaszkodik önmagától és talpra érkezik... A valóságnak egy magasabb foka, és ugyanakkor mindez nem is igaz. Ha kiválasztunk egy egyszerű teret, és szemléljük, hogy valaki átmegy ezen a téren, akkor színházról beszélünk, beszélhetünk, és ez valóság, a világ maga.
Amikor, ritkán, sikerül a szemlélői pozíciónkból olyannak látni a világot, amelynek látványa egyfajta eufórikus katarzisélménnyel tölt el, azt mondjuk örömmel, hogy mint a színházban, és ilyenkor gyermekien örülünk, rácsodálkozunk a világra. Ugyanezt mondjuk, ellentétes érzésekkel, amikor a világ képmutató, hazug, köpönyegforgató, kegyetlen és szemérmetlen arcát szemléljük. Persze, az ember hazudik, képmutató, és szerepeket játszik, önmaga vagy mások miatt. Ennél már csak akkor lehetünk súlyosabban vádlók, amikor azt mondjuk: olyan, mint egy rossz színház... Igen, a világ gyakran olyan, mint a színház, mint a rossz színház, életünk legapróbb részlete is sokszor ilyen, mi magunk is, nem beszélve arról a valóságról, amit a hatalom, a politika tár elénk... Ilyenkor a színház komoly dolog, a világ pedig szánalmas... De mint ahogy az ember szereti a színházat, úgy valahogy a valóságot, illetve a világot is, még ha a színházat gyakran mint a valóság eszenciálisabb közegét élem is meg, nem feledem, hogy sohasem tudja túlszárnyalni a világ történéseit, mindig és szüntelen tudjuk, hogy az ég a fejünkre szakadhat, a világ mint valóság messze túlszárnyalhat mindent, amiről addig azt gondoltuk, szörnyű és már képtelen.
A világ olyan, amilyen, a színház is. Csodálatos.