Örömmel olvastam az újságban, hogy szülőfalumban már rég nem volt ennyi elsős, mint a most induló tanévben. Nyolcvan elsős egy ötezer körüli lelket számláló faluban! Négy osztályra való gyerek. A négyből három magyar tannyelvű, minthogy a helység lakossága még mindig magyar többségű. Ám mind kifejezettebben többnemzetiségűnek mondható. A legutóbbi balkáni háború következtében az itt meghúzódó menekültek gyermekei részére szerb anyanyelvű tagozat indult az Ady Endréről elnevezett általánosban. De a szerb ajkú jövevények mellett romák is akadnak a faluban, amiként a régebbi időkben is voltak, ahogyan zsidó vallásúak is, akiknek saját templomuk és iskolájuk is volt, ez utóbbi legalábbis a neve szerint volt zsidó. Tehát már a múltban is többnemzetiségű, vagy ahogy ma gyakran használjuk, multinacionális közösség élte itt boldog, boldogtalan életét, jóllehet mindenki a falu többségének a nyelvét használta.
A fönt említett örömhírek mellett jó ideje már komor hírek érkeznek a szülőfalumból: a helység elöregszik, több benne a temetés, mint a keresztelő. Fogyatkozóban van. Abban volna, ha nem töltődne fel jövevényekkel. Ehhez hasonló a helyzet széles e tartományban, ez azonban nem vigasztalhat bennünket. De, ugye, ne siránkozzunk örökké. Ne siránkozzunk, különösen most, amikor eljutott hozzánk a fenti örömhír. Kishegyesen az idei tanévben három magyar s egy szerb nyelvű első osztály nyílott!
Ott, ahol a hátra levő napjainkat, netán éveinket morzsolgatjuk, a még működő tartományunk székvárosában, Újvidéken, állítólag cirka tizenötezernyi magyar él, ami, ugye, nem semmi, még akkor sem, ha a számuk éppúgy apadó tendenciát mutat, mint az egész tartomány területén, sőt az egész Kárpát-medencében. Ám ezen se siránkozzunk, mert ezzel nem javítunk a helyzeten. A folytonos siránkozás a depressziót hizlalja, akaratlanná teszi az embereket, közösségeket, nemzeteket.
Újvidék egyébként sem zsugorodik, hanem, különösen az elmúlt tizenöt év alatt, elképesztő gyorsasággal dagad. Fejlődik. Immár a tartomány legnagyobb, legsűrűbben lakott városává lett, lakóinak száma háromszázezer felé halad, vagy már el is érte ezt a számot, ha nem hágta túl. Ennek ellenére még mindig többnemzetiségű, több vallású és multikulturálisnak mondható. Valamit megőrzött régi jellegéből. Többek között van magyar színháza s két olyan általános iskolája is, amelyek magyar költők nevét viselik. Miként a szülőfalum iskolája. Az természetesen csak egy költőét.
Az egyikbe, a Petőfi Sándorba elballagtam a tanévnyitó ünnepségre. Itt, csupán ebben az egy iskolában a frissen beíratott elsősök hét (írd és mondd: 7) tantermet töltöttek, töltenek meg. A hetediket nem népesítik be teljesen, mert a kisdiákok létszáma még tanító nénistül se éri el a tizenötöt. De a Petőfin kívül a tartományi székvárosnak még két iskolájában indult magyar tannyelvű első osztály. Az egyikben hat, a másikban négy tanulóval.
Összegezve: ebben a tanévben, tehát 2007 őszén Újvidéken huszonkét magyar kisdiák kezdi meg az iskolai tudományait a saját anyanyelvén.
Az állítólagos tizenötezernyi újvidéki magyar produktuma ezen a téren ennyi.
Az egyharmadnyi kishegyesiek szaporábbak lennének? Az ötezernek három osztályra való magyar elsősük van, a tizenötezernek alig futotta egyre? Ezt tudván, akkora hegyesi lokálpatrióta azért mégse vagyok, hogy most örömömben kibújjak a bőrömből.