Az új település eredetileg a Hadžićevo nevet kapta Stevan Hadžić szerb tábornokról. Nem lehet tehát felületes az, aki a falu története után érdeklődik, hiszen máris három településnévvel állunk szemben, amelyekhez rögtön egy negyediket is felsorakoztathatunk.

A Bácsjózseffalva elnevezést az 1941-ben Bácskába telepített bukovinai székelyek hozták magukkal anyaközségükből, Józseffalváról, a távoli Bukovinából. De ugyanúgy, ahogy a székelyek, a magukkal hozott településnév sem tudott gyökeret verni vidékünkön. 1944-ben Magyarország ismét elvesztette Bácskát, s a székelyek menekülni kényszerültek. Egykori jelenlétük ritka emlékei közé tartozik az újfényi vasútállomás épülete, melyet minden különlegessége ellenére sem találunk meg egyetlen művészeti albumban vagy turisztikai prospektusban sem.

1941 tavaszán számos jelentős történelmi eseményre került sor, melyeket itt érintőlegesen áttekinthetünk: a magyar hadsereg áprilisban bevonult Bácskába, majd megkezdődött az 1920 után beköltözött délszláv lakosság kitelepítése. Májusban létrejött a régóta magyar földre vágyakozó bukovinai székelyek áttelepítéséről szóló megállapodás Magyarország és Románia között, és június közepére az áttelepülők utolsó csoportja is elhagyta Bukovinát. Összesen 3279 székely család, 13 200 fő érkezett Bácskába, de sok-sok nehézséggel találták magukat szemben. A helyi magyarság sem fogadta a jövevényeket azzal a lelkesedéssel, amelyről a sajtó áradozott, nem nézték jó szemmel azt a számos kiváltságot, amelyben a székely telepesek részesültek — akik egyébként vagyonuk jelentős részét kénytelenek voltak régi hazájukban hátrahagyni. Talán épp e feszültségek elsimítására és a telepítési akció sikerességét bizonyítandó született meg a székely stílusú vasútállomás terve.

Mivel a régi állomásépület megrongálódott, szükségessé vált annak kijavítása, átalakítása. Tóth Tibor kormányfőtanácsos, a Magyar Államvasutak déli üzletigazgatója Csorna Dezsőt, a „Magyar Államvasutak halk szavú műszaki főtanácsosát” bízta meg az állomás megtervezésével. Csorna Dezső 1904 és 1907 között évfolyamtársa volt az építész szakon Kós Károlynak és még néhány lelkes, ifjú építésznek, akik „a nemzeti múlt hagyományaira és a még élő népi alkotásoknak tanulságaira alapozott” utat választva létrehozták a Fiatalok csoportját. Bár Csorna nem tartozott a csoporthoz, annak törekvéseit maga is követte: tanulmányozta a népi építészetet, terepmunkát folytatott Székelyföldön és Kalotaszegen, amit híven tükröz bácsjózseffalvi épülete is. A székely stílusú állomás megteremtésében Csorna fő munkatársa volt a Déli Vasutak fiatal főmérnöke, Juhász József, de a telepesek is kivették a részüket a művészi munkából.

1943 áprilisában még a filmhíradó is beszámolt róla, hogy a bácsjózseffalvi székelyek fafaragó iskolát nyitottak Székely Albert mester vezetésével. Az alig egyperces felvételen a faragók éppen azon a 14 domborművön dolgoznak, amely a vasútállomás csarnokának díszítésére készült. A 14-es szám nem véletlen, az alkotás ugyanis a székelyek kálváriáját ábrázolja a madéfalvi veszedelemtől a bácskai letelepedésig. Az összesen 171 figurát tartalmazó sorozat szellemi atyja, a kifaragott képek és versek megálmodója Németh Kálmán, a józseffalviak plébánosa, aki a telepítés egyik legfőbb szorgalmazója és szervezője is volt.

„Észrevették a székelyek, hogy nem mindenki nézi őket szívesen az idegen nyelvű gazdag Bácskában. A rágalmak ellen is védekeznünk kellett. Bicskát rántottunk, és habfehér hársfába vágtuk a beszédes pengét. Nem csuktuk be a szemünket, se a bicskát, amíg itt minden hársfarönk jajgató, beszédes, majd ujjongó és diadalmas történelemkönyvvé nem változott” — írja Németh Kálmán a vállalkozás indíttatásáról. A székely fafaragók azonban nem csak a domborművekkel járultak hozzá az állomásépület szépségéhez. A váróterem falait ma is míves faburkolat fedi, és pontosan meg lehet számolni a 14 stáció egykori helyét. Aki viszont magukat a képeket szeretné látni, annak a magyarországi Bátaszékre kell ellátogatnia, oda, ahol a (bács)józseffalviak leszármazottai most élnek.

A Székely kálvária a Tolna megyei település Tájházában tekinthető meg Székely Albert más alkotásaival együtt. Nagy becsben őrzik például a mester 2 méter magas, szintén 1943-ban alkotott, fából készült, díszes „szalonóráját” is. Ugyancsak ő készítette azt a zenélő kutat, amely a bácsjózseffalvi vasútállomás környékét díszítette egykor, de mára sajnos nyoma sem maradt. Az állomás főbejárata felett üresen tátong a szoborfülke is, melyben eredetileg Szent István király fából faragott szobra kapott helyet. Mindezekért talán némileg kárpótol bennünket a váróterem csodálatos kazettás mennyezete s a padló színes kőkockái, melyeket a korabeli beszámoló a székely háziszőttes mintáihoz hasonlított. A bejárat feletti tetőt és az azt alátámasztó faragott gerendákat, a rendkívül változatos, meredek tetőzetet, a gerendából készült boronafalat (noha ez utóbbi valószínűleg csak díszítés) és a tornác oszlopainak festett-faragott virágmintáit látva az ideérkező könnyen azt hiheti, hogy a Székelyföld kellős közepén szállt le a vonatról.

A kormány által finanszírozott új épület sokak együttműködéséből született meg: „Székely lélek eszméje és ötlete volt, hogy az állomás külseje a székelyek lelkiségét tükrözze, a terveket hozzáértő, hivatott művészek készítették el, s a székely nép ügyessége a tervek alapján vésett, faragott és festett.” Az 1943-ban, úrnapján megtartott avatóünnepség országos jelentőségű esemény volt miniszterekkel, államtitkárokkal és nemzeti lobogókkal. Alig másfél év múlva a székelyeknek ismét útra kellett kelniük, az újfényi vasútállomás azonban még napjainkban is meglepően jó állapotban tanúskodik egy furcsa történelmi korról, amikor székelyek éltek Bácska szívében.